Milyen diplomáid vannak, István?

Röviden válaszolva: papír alapú. Komolyra fordítva a szót: 1986-ban szereztem az akkor még Bessenyei György néven működő nyíregyházi Tanárképző Főiskolán történelem-népművelés szakos diplomát, 1994-ben az ELTE könyvtár szakát végeztem el, 2009-ben a Nyíregyházi Főiskolán kommunikáció-médiatudomány szakon végeztem, tehát már elég diplomatikus vagyok.

A történelem szeretetét a szülői házból hozom. Édesapám lehetett ebben a ludas, mert ő érdeklődött élénken a történelem és a napi politika iránt. Mindig mesélt nekünk. Részletesen elmesélte azt is, hogy mi történt velük ’56-ban. Bár gyerekként éreztük, hogy ezekből a sztorikból nem feltétlenül értünk meg mindent, ennek ellenére szerettük hallgatni a különös történeteket. Az aktuálpolitika is érdekelt mindannyiunkat. Van két fivérem, egy bátyám, Sándor, ő történelem-magyar szakos tanár Egerben, a Dobó István Gimnáziumban, s az öcsém, László, szintén történelem szakon végzett, jelenleg a Magyar Idők című lapnál szerkesztő-újságíró.

Kisdiákként az órák után a balkányi községi könyvtárban voltam, hétvégén vagy nyári szünetben sokat csavarogtam a határban. Nem voltam napközis, szerintem nem is bírtam volna. Emlékszem, mikor tanítás után mentünk haza, sajnálkozva figyeltük a többieket, akiknek ott kellett maradni, bezárva az iskolában.

Jártál óvodába?

Másfél hónapig. Mindig hazaszöktem, van olyan emlékem is, hogy bújok át a kerítésdrót alatt. Így kivettek. Sokszor hamarabb otthon voltam, mint édesanyám. Eleve csak úgy mentem, ha vettek egy szelet Csilla csokit, ami a mai Balaton szelet elődje volt.

Mi a legkedvesebb emléked erről az időszakról?

Volt egy, a helyiek nyelvén „Férges útnak” nevezett földút, ott játszottunk a többi gyerekkel, akik az utcánkban laktak. Elég sokan voltunk. Ott és a legelőn fociztunk, magasat ugrottunk, indiánosdit játszottunk, szívtuk a békepipát, a cigarettát, kunyhót csináltunk, ástunk is. Leginkább itt, a Férges úton „éltünk”. Akik már ettől messzebb mentek, azokról azt mondták, hogy megy a „nagy kalandra”. Én mindig kalandoztam. Adonytól Perkedpusztáig mindent bejártam. Balkánynak nagy tanyavilága van most is, s szerettem volna megismerni azokat a helyeket is. Sok állatot megfigyeltem, fácánt, foglyot, nyulat. Emberekkel nem nagyon találkoztam.

Ám egy különleges haszna is volt ennek a csavargásnak, amikor a vitéz Molnár-féle tanya környékét fedeztem fel. Szerettem arra járni, mert a tanya közelében volt egy almás, ahol almát lehetett enni, és találtam ott egy Árpád-kori kardot. Ketté volt törve és arra is emlékszem, hogy gyerekként nekem nagyon nehéz volt.

Egy hosszú egyenes kard volt keresztmarkolattal. Azt hazavittem és az unokatestvérem, Radócz Jancsi vitte be a Jósa András Múzeumba, még a Kelet-Magyarország is megírta, hogy Radócz János találta a kardot, állítólag még 800 forintot is kapott érte, de ez csak később derült ki.

Azóta Istvánovits Eszter régész, már kétszer is felvetette, hogy menjnük el, és mutassam meg a helyet, ahol találtam, hátha van ott más is, de eddig még nem tudtuk összehozni a balkányi látogatást. Valószínűsíthető, hogy valakivel eltemethették ezt a kardot, és esetleg találnának ott más tárgyakat.

Sokat fociztunk az utcán, a fával benőtt temetőben, a homokhordó „hegyen” is játszottunk, kijártunk a legelőre, feltaláltuk magunkat. Ott azért is volt jó focizni, mert nem öntött le minket a szomszéd. Lakott az utcánkba egy nő, aki a virágait féltette, és sokszor lelocsolt bennünket. Utólag megértem, hogy nem szerette, ha tiportuk a növényeit. Ha kimentünk a legelőre, ott már vihettük a labdát, végtelen messzeségbe rúghattuk. Emlékszem, még az ürgék is kijöttek alkalmi nézőknek. Szabad élet, jó világ volt.

Balkányból nem volt olyan nagy választék, hogy hová megyünk középiskolába. A fiúk inkább a Korányiba, a lányok a Budaiba mentek Nagykállóba. Volt néhány „elvetemült” szülő, aki Nyíregyházára íratta be a gyerekét, de azoknak kollégiumban kellett lakni. Nekem olyan eszembe sem jutott volna, hogy ne menjek haza minden nap.

Milyen volt a középiskola? Említetted egyszer, hogy színdarabokat is írtál.

Ott sem tanultam túl sokat az iskolának, ám annál többet az életnek. Azt gondolom, az volt életem talán legszebb időszaka. Már viszonylag volt eszünk is, és tudtuk élvezni a szabadságot. A 70-es évek végén már más volt a légkör, a hangulat az országban. Különleges szellemi pezsgés volt a városkában. Együtt iszogattunk Ratkó Józseffel, ő volt a könyvtárigazgató Nagykállóban, és én oda is sokat jártam. A buszmegálló ott volt előtte, de én mindig a könyvtárban töltöttem az időmet. Ratkónak a sakk volt a mániája, de sokszor összetalálkoztunk vele a presszóban is. Mi persze egy „szőke” vagy „barna” kólára, netán egy fagyira mentünk be. Ő olyan típusú ember volt, hogy bárkihez szívesen odaült beszélgetni.

Meghatározó alakja volt - legalábbis az én szempontomból -, még a kállói éveknek Hamvas László. Ő a gimnáziumban tanított, és működtetett egy Vox Humana nevezetű irodalmi színpadot. Sokat próbáltunk a könyvtárban, hetente akár egy-két délutánt töltöttünk ott, ha az előadás közeledett. Illetve, a művelődési házba jártunk koncertekre. Itt hallottam először zenélni a Piramist, a Geminit, a P. Mobilt, a Beatricét, V’ Moto-Rockot, stb. hiszen mindenki járta az országot. Nekünk annyi kiváltságunk volt, hogy mivel félig-meddig a művelődési házhoz tartoztunk, ezért a hatos és a nyolcas koncertre is bemehettünk, mert Hamvas később a művelődési ház igazgatója lett. Valahogy egy szabadabb világot teremtett maga körül. Minket soha nem ért semmi retorzió, bármit megtehettünk, amit nem biztos, hogy máshol toleráltak volna. Próbálta tágítani a saját határait, s ezzel párhuzamosan a miénket is. Mint embert szerettük, még az NDK-ba is elvitt minket. Szervezett nekünk munkát. Kétszer voltam így egy hónapig Kelet-Németországban.

Ratkó Józsefné volt az osztályfőnököm, a történelem- és a magyartanárom egyszemélyben. Ratkóné (akit magunk közt csak Rönének neveztünk, a R.né aláírás után) nemcsak azt mondta el, ami a könyvekben volt, hanem hozott más történeteket is, felnőttként kezelt bennünket, és sokszor elmondta a véleményét. Egy rokona az akkori NSZK-ban élt, és sok példát hozott, hogy ott hogyan élnek az emberek. Meg arra emlékszem, hogy mindig a fizetésére panaszkodott. „Csak ennyi?” – még most is visszhangoznak bennem a szavai, amikor sajnálkozva megnézte a fizetési jegyzékét. Persze kevés volt neki, mert négy gyereket neveltek. Közülük a Tilinkónak becézett kisfiú korán elhunyt. A család tagjaival ma is jó a kapcsolatom.

Szóval Ratkóné csak akkor engedélyezte nekünk a klubdélutánt, ha kulturális műsorral is készültünk. Ezekre írtam meg mindig az előadások „forgatókönyvét”, én adtam ötleteket. Egyszer megtréfáltuk Ratkónét, eljátszottunk egy jelenetet, mintha egy színdarabot adtunk volna elő. Az irodalmi színpadnak, a Vox Humanának volt egy olyan című darabja, hogy Értük nem születik isten. Ez a darab szegény tanyasi emberekről szólt és mindenféle problémát bemutatott. Ennek a darabnak a mintájára mi is beöltöztünk falusi ruhába, kalapot tettünk a fejünkre, és leültünk az asztal mellé, melyre egy üveg bor is került. Beszéltünk össze-vissza, kártyáztunk és ittunk. Négyen voltunk, akik mindenre kaphatók voltak. Addig tartott a jelenet, amíg el nem fogyott az üveg bor. Aztán felálltunk és kivonultunk. Az osztálytársak nagyon érdeklődve figyeltek bennünket, egymást intették csendre, hogy hallgassanak, mert nem értik a szöveget. Csak az előadás végén jöttek rá, hogy ez egy átverés volt, improvizáltuk az egészet, melynek az volt a célja, hogy nyilvánosan elfogyasszunk egy üveg bort. De nem is a bor, inkább a tréfa kedvéért csináltuk.

Amikor eljött a pályaválasztás ideje, nagyon nagy dilemmában voltam. Szívesen mentem volna magyar szakra, ha nem lett volna nyelvészet mellette. Talán osztályfőnöki óra lehetett, egy-két nappal a jelentkezési határidő lejárta előtt, amikor végül a történelem-népművelés szak mellett döntöttem. Fel is vettek.

Téged még besoroztak katonának. Milyen élményeid vannak?

Amikor elvégeztem a gimnáziumot, akkor vittek el előfelvételisként Marcaliba egy évre. Kellemes emlékeim vannak ebből az időszakból is, semmi atrocitás nem ért. A kiképzés sem esett nehezemre, mert általános iskolában is atletizáltam kézilabdáztam, a gimnáziumban is sokat mozogtam. Nem sportoltam ugyan versenyszerűen, de ha az iskolát képviselni kellett valamilyen megmérettetésen, akkor engem is küldtek. Rövidtávfutásban, súlylökésben, távolugrásban versenyeztettek leginkább. (Később már nem szerettem távolt ugrani, mert akkor láttam meg, hogy hol a dobbantó, amikor odaértem.)Mindent megcsináltam, amit rám bíztak. Sokfélék voltunk, de nagyon senki sem lógott ki a sorból. Akadt néhány más mentalitású fiatalember, akik elszontyolodtak, ha egy héten kimaradt az otthoni süteményes küldemény. Valamelyik Woody Allen filmből vett idézettel úgy mondanám, hogy a H.E.T.-állományban voltak, tudod: „Háború Esetén Túsz” – típusok.

Ha valaki igazán ismeri Kisvárdát, mostani és egykori szellemi, kulturális életét, akkor az Te vagy. Mikor kerültél ide?

Kisvárdára úgy kerültem, hogy a katonai szolgálat után a Bessenyei György Tanárképző Főiskolára mentem. Ott megismerkedtem Tóth Évával, egy kisvárdai lánnyal, és másnap mondtam neki, hogy ő lesz a feleségem. Így is lett. Egy év múlva kijöttem levelezőre, július 2-án házasodtunk. Először a művelődési házban dolgoztam egy hónapig, mivel nem kötöttek velem munkaszerződést, otthagytam az intézményt és elmentem az Egyesült Izzóba közművelődési előadónak.

Az Izzóban egy évig dolgoztam, mint művelődésszervező, de nem nekem való volt az ottani munka, és azt is untam, az állandó agitálást, hogy lépjek be a szakszervezetbe és a KISZ-be. 1984 őszén elmentem Rétközberencsre tanítani, mint képesítés nélküli tanár. Akkoriban többnyire így voltunk vele, mert nem volt túl sok tanár. Rétközberencsen szerettem lenni. Nemcsak történelmet, de testnevelést, földrajzot, magyart is tanítottam. Jó időszak volt. Votyku Klára, Czap Jolán, Bábás László is a kollégáim voltak. Majd jött az igazgatóválasztás. Nemmel szavaztam az akkori igazgatóra, a tantestületből egyedül én. Ebből kisebb botrány lett, el akartam jönni az iskolából, munkát kellett keresnem. Próbálkoztam a MÁV-nál, ahol azt mondták, mivel diplomás vagyok 2-3 hónap alatt kitanulhatom a jegykezelőséget, így kalauz lehetek. A tűzoltóságnál a szemüvegem miatt nem feleltem meg. Aztán még a nyári szünet alatt találkoztam a piacon egy kollégával, és mondta, hogy várnak vissza Berencsre, menjek nyugodtan. Így maradtam végül még egy évet, 1989 nyaráig. Akkor szólt egy rokonom, hogy a kisvárdai könyvtárba keresnek egy helytörténészt, és mindenképpen próbáljam meg. Engem már jól ismertek a könyvtárban sokat jártam ide a főiskola alatt, és a szakdolgozatomat is a Kisvárda és Vidéke című lap tartalomelemzéséből írtam, sokat mikrofilmeztem itt. Utólag kiderült, hogy a kollégák örültek az érkezésemnek. Akkor még nem volt kijelölt irodája a helytörténetnek, a régi könyvtárban az olvasóteremben volt egy hely, ahol dolgoztam, az irodában pedig egy szekrény képezte a helytörténeti gyűjteményt. Néhány napja voltam még csak ott, amikor jött valaki, egy színháztörténeti kérdésre kereste a választ, és én azonnal megtaláltam. Ez nagyon sokat számított az akkori igazgatónak, dr. Újlaky Józsefnének. Megdicsért, hogy nem hiába vett fel. Mivel a könyvtárban szakképzetlennek számítottam, elvégeztem az ELTE-n a könyvtár szakot. Ezt az iskolát azért szerettem, mert nagyon művelt, a régi polgári táradalomhoz tartozó, jó modorú emberek is tanítottak bennünket. A könyvtári osztályozás nem annyira, de a művelődéstörténet annál jobban érdekelt.

1990 decemberében már a mostani helyen voltunk. Az épülettel már a kezdetekkor fenntartásaim voltak, mert annyira széttagolt, hogy egyetlen állományt sem lehet egyben tárolni. Bár akkor örültünk, hogy nagyon szép helyre kerültünk, mégis a legtöbben a régi könyvtárba vágyunk vissza, mert az egy sokkal szebb korszak volt.

A 90-es években itt is jóval nagyobb volt a forgalom, és sokkal személyesebbek voltak a kapcsolatok. Nemcsak annyiból állt a könyvtárba járás, hogy az emberek kivették a könyvet, majd visszahozták. Szinte az összes, tehetséges, érdeklődő kisvárdai diákot ismertük, hozzánk jártak jegyzetelni, olvasni, kutatni. A fénymásolás is drága volt, inkább kiírták kézzel a keresett információt. A technikai fejlesztésről annyit, hogy a régi igazgató megvette a Commodore 64 típusú számítógépet, amit néhány éve láttam eredeti, becsomagolt állapotban. Már akkor elavult volt, mikor megvették.

Emlékszem még arra az időszakra, amikor megjelent az írógép és a számítógép keveréke, és én is terveztem, hogy vegyünk egyet a könyvtárnak, mert már lehetett rajta szöveget szerkeszteni. De aztán hirtelen túlléptünk ezen is, és már itt volt az internet. Először még ezért is sorba kellett állnia, (ülnie) annak, aki használni szerette volna, s ma már ez a lehetőség is itt van jobbára kihasználatlanul, hiszen a háztartások nagy részében ott van a hálózat. A technológia hirtelen fejlődése jelentős mértékben visszavetette a beiratkozók számát, mert ma már nagyon könnyen tudnak információhoz jutni az emberek, a könyvtár közreműködése nélkül is.

Milyen elvárásokat támasztott a 21. század?

A kétezres évekig nagyon pezsgő volt a könyvtári élet, de azóta már más igényeket kell kielégíteni. Digitalizálni kellene a különlegességeket. Ilyen módon már készen vannak a fényképek, képeslapok, és olyan, Kisvárdával foglalkozó tanulmányok, kiadványok, körülbelül száz darab, amelyen már nincs szerzői jogdíj. Ezeket lehet, hogy szívesen nézegetnék, olvasgatnák otthon is az emberek. Fel kellene tölteni a honlapra.

Nyilvánvaló, hogy nem fog már visszajönni az a könyves világ, amikor az emberek olvastak. Aki olvas, az részben azért olvas, mert ezt is látja otthon. Talán inkább olvasóvá neveléssel kellene foglalkozni. Ám ez hosszú folyamat, meglátásom szerint már az óvodában el kellene kezdeni. Élő kapcsolatokat kellene kiépíteni a pedagógusokkal. Stratégiát kellene kialakítani ehhez is. Talán az olvasóvá nevelés nehézségében az is közrejátszik, hogy az ifjúsági részleg eredetileg nem is volt ide tervezve, mert már akkor látszott, hogy kevés a hely. Amikor költöztünk, akkor be is rendeztük raktárnak azt a helyet, de később úgy kellett alakítani, hogy beférjenek ezek az állományok is, mert az ígért bővítés végül nem valósult meg.

Ahol most az gyermek részlegünk van, az nem kifejezetten az ifjúságot csalogató hely. Nem elég világos, szűk a tér, kissé kaotikus és átláthatatlan az egész. Ezen a helyzeten éppen január hónapban történt és történik változtatás. Jó lett volna, ha megépítik azt az épületet közvetlenül itt a könyvtár mellett, ami eredetileg is meg volt tervezve. Az sokat jelentene még most is.

Mikor kezdtél el publicisztikával foglalkozni?

Először a főiskola újságjába írtam egy cikket mikor odakerültem Nyíregyházára. Mai napig szeretném valahogy megszerezni azt a lapot. Tanítani, ez volt az újság címe.

Tulajdonképpen faluról kerültem be Nyíregyházára, s 1982-ben nekem megdöbbentő élmény volt, hogy mikor mentem valahova, megállt előttem egy ember, s felvett a járdáról egy csikket, s szívni kezdte. Ilyet nem tapasztaltam Balkányban. Nem a figyelmetlenségemről van szó, hanem a faluban nem történt ilyen. Erről a megrendítő tapasztalatról írtam én tulajdonképpen, hogy ilyen is van. Nem éltünk mi sem gazdagságban, de ez nagyon idegen volt számomra. Olyannyira, hogy nem bírtam magamban tartani ezt az érzést, s ezért született meg az első cikkem. Aztán sokáig nem foglalkoztam a társadalmi ügyekkel, majd 1989-ben folytattam az újságírást. Fiatal is voltam, sok minden érdekelt és a levegőben is valahogy benne volt, hogy rendszerváltás van. Elmentem az MDF megyei alakuló gyűlésére is a nyíregyházi Béke moziba. Be is beléptem, majd amikor láttam, hogy kezdenének hangadók lenni olyanok, akik korábban nem voltak a Fórum tagjai, akkor otthagytam az egészet. Ez még a rendszerváltás előtt volt. Akkor indult meg itt, Kisvárdán is a helyi újság, ahová helytörténeti cikkeket is írtam, s aktuális publicisztikát a helyi vagy az országos politikáról. Ez aztán nem tetszett mindenkinek. Ez vezetett oda, hogy 1995-ben kirúgjanak. Ezt a mai napig nem dolgoztam fel, pontosabban nem felejtettem el.

Hogyan is történt ez pontosan?

Megjelent a Pro Orrba című cikkem délután, és én már másnap reggel ki voltam rúgva. A Pro Urbe-díjról írtam. Feltettem azt a kérdést, hogy miért Adi Eldár, Karmiel városának a polgármestere kapta ezt a díjat, hiszen ő semmit nem tett Kisvárda városáért. A lakosság azt sem tudja, hogy kicsoda a díjazott. Azt írtam, hogy díszpolgári címet kellett volna kapni, nem ezt a díjat, hiszen a városért többet tett az, aki az Izzóban dolgozott, vagy pénztáros egy kisboltban.

Másnap reggel bejöttem dolgozni, de már mondták, hogy le se vegyem a felsőmet, mert ki vagyok rúgva. Az indoklás az volt, hogy megsértettem a képviselő-testületet. Én meg mondtam, hogy ilyen indoklás nincs a Munka Törvénykönyvében. Sőt a szakszervezeti bizalmi is én voltam, ami még komplikáltabbá tette volna az elbocsátást.

Nem volt könnyű időszak, mert a feleségem, Éva otthon feküdt begipszelt lábbal, a gyerekek kicsik voltak. Nem hagytam magam. Ha kellett volna a Munkaügyi Bíróságig is elmegyek, de aztán nem került oda az ügy, mert rájöttek, hogy azért ezt mégsem lehetett volna.

Ma már nem írok aktuálpolitikáról. A feleségem Éva is kért, hogy ne írjak ilyesmit, mert ő nyugodt életet akar, s én is beláttam, hogy igaz a mondás: „A kutya ugat, a karaván halad.”

Ezután elkezdtem a helytörténettel foglalkozni. Először kis cikkeket, érdekességeket írtam, amit úgy gondoltam, hogy másnak is tetszene. Aztán már tanulmányokat is közöltem. A Megyei Levéltár, a főiskola, a megyei Honismeret Szövetség és a Jósa András Múzeum hirdetett pályázatot. Először harmadik, majd második helyezett lettem, aztán éveken keresztül nekem ítélték az első díjat. A végén már meg is unták, és finoman tudtomra adták, hogy másnak is kedvet kell csinálni a kutatáshoz. Így aztán pár éve nem írok a meghirdetett pályázatokra.

Akkoriban feldolgoztam Somogyi Rezső, dr. Virágh Ferenc, Várday Ferenc életrajzát, írtam színháztörténetet, iskolatörténet stb. Ezek 30-40 oldalas tanulmányok voltak. Aztán megjelent az első könyv, melyben a zsidóság történetét dolgoztam fel.

Mikor kezdtél Kisvárda zsidóságával foglalkozni?

Az első zsidó könyv 1998-ben született. Rendszerváltás után az újonnan megalapított Új-Keletbe is írtam, ezt jobb lapnak tartottam, mint az akkori pártlapot, a Kelet-Magyarországot. Az én elveimhez, világnézetemhez jobban passzolt. Ezt az újságot később felvásárolta a Kelet, mely különböző kifogásokkal nem közölte a publicisztikai jellegű műveket, a főszerkesztő írta, hogy helytörténeti cikket szívesen vesznek. Az utolsó meg nem jelent cikkem egy nekrológ volt, illetve lett volna, Czető András barátomról írtam, aki egy tiszabezdédi tanár volt és öngyilkos lett. Még a főiskoláról ismertük egymást, aztán helytörténet témában gyakran járt be hozzám, készítette a Bezdédi Füzetek című kiadványait. Nem voltunk egy politikai platformon, de egyébként mindenben megértettük egymást és becsültük is. Szerettem volna, ha megjelenik ez a búcsúszöveg. Azt írták, hogy túl hosszú.

Ebből az időszakból ismertem meg Marik Sándort, aki egy időben Kisvárda város lapját is szerkesztette. Nyíregyházáról járt ide. Ő biztatott, hogy írjam meg a kisvárdai zsidók történetét. Így jelent meg 1998-ban a Kisvárdai zsidóság története című könyv. Már akkor tudtam, hogy attól, ami akkor a kiadványba került, sokkal több anyag van. Amit igazán vállalok az a 2003-es, saját finanszírozású mű, ez 300 oldalas. Lehetett volna sokkal szebb is, de nem volt rá több pénzem. Azóta persze ezt is tovább bővítettem. 2014-ben Kisvárda és környéke zsidóságának vészkorszakbeli történetét dolgoztam fel és jelent meg egy kötetben. Nagyon büszke vagyok arra, hogy a 3 kötetes Magyarországi Holokauszt földrajzi enciklopédiájába Randolph L. Braham professzor kérése én készítettem el a megyéről és a megye településeiről szóló részt.

1998-ban jelent meg a Somogyi Rezső emlékkönyv. 1999-ben Szivák Gáborral, a könyvtár igazgatójával állítottuk össze a Kisvárda a források tükrében c. kiadványt, mely a helytörténet tanítását volt hivatva segíteni. 2004-ben hagyta el a nyomdát a kisvárdai vár történetét bemutató kötetem.

Felkérésre is írtam helytörténeti munkákat. Lengyel Szabolcs, a Kisvárdai Városszépítő Egyesület elnöke kért meg, hogy dolgozzam fel a kisvárdai római-katolikusok történetét. Ez 2000-ben látott napvilágot. Szűrös Gyula parancsnok kérésére foglalkoztam a tűzoltóság történetével is, ebből is könyv született 2005-ben. 2014-ben a kisvárdai Tőkés László Alapítvány 25 évét dolgoztam fel egy kötetben.

Az elmúlt években a Kisvárda a források tükrében című könyvet elkezdtem Kisvárdai olvasókönyvvé fejleszteni. Kitöröltem belőle a pedagógiai feldolgozó kérdéseket, mert én más céllal szeretném ezt használtatni. Most 1300 oldalnál tartok. Ezt már biztosan nem fogom saját erőből megjelentetni, mert túlságosan nagy terjedelmű, de én a magam kedvéért is folytatom a kutatást, mert az ismeretszerzésért is dolgozom.

Kisvárda történetét is megírtam már, de olyan hosszú lett, hogy belátásom szerint három kötetben kellene kiadni. Még a rövidítést is kurtítani kellene, hogy egykötetes legyen. Habár igazából nem rövidíteném egy mondattal sem, mert szeretném minden tudásomat megosztani. Nem célom soha a terjengősség, hanem amit fontosnak tartok, azt szeretem minél részletesebben bemutatni. Azon is elgondolkodtam, hogy legalább nagy történelmi sorsfordulók (Rákóczi-szabadságharc, 1848-49, 1918-19, 1944/45, 1956) helyi eseményeit jó lenne egy kötetbe rendezni.

2016-ban jelent meg „az ötvenhat izzó ősze volt” és az Élet-rajzok című kötetem. Az első a kisvárdai eseményeket mutatja be, a másik, száz híres kisvárdai személy életrajzát tárja az olvasók elé, Szeifried Zoltán rajzaival illusztrálva. A forradalomról szóló kiadványt pályázat révén tudtam megjelentetni, az utóbbi kiadását az önkormányzat és magánszemélyek támogatása tette lehetővé. Köszönet érte.

Hol érhetőek el a még meg nem jelentetett szövegek?

Otthon vannak nálam kéziratban, pontosabban számítógépes adathordozón. Még dr. Oláh Albert idején kísérleteztem, hogy kiadják a várostörténetet, de azóta nem forszíroztam senkinél.

A zsidósággal foglalkozó könyvemet szívesen kiadatnám még egyszer, mert most már sokkal több dokumentumom van, és mellette gyönyörű, korabeli fényképek. Szép kiadványt lehetne belőle készíteni.

Rengeteg információt birtokolsz a múltról. Hogyan kamatozódik ez a jelenben? Születnek ebből barátságok?

Barátságok alig, de kapcsolatok igen. Egyre többen találnak el hozzám, ha Kisvárdáról szeretnének valamit alaposabban megtudni. Akár épületekről, akár családokról.

Barátság Sarlós Andrással lett, ő néhány évvel ezelőtt azzal a kéréssel keresett meg, hogy adatokat szerezzen Grósz Benőről, aki a nagyapja volt. Aztán leveleztünk, s megírta a saját történetét, hogy hogyan ment ki Svájcba. Majd megírta a családja történetét. Lassan összeismerkedtünk.

Szinte ismerem a századfordulón itt élt valamennyi jelentős embert, s ismerem az alaptevékenységeiket, de mélyebben csak azokkal foglalkozom, akiket valakik keresnek. Így, hogy András a nagyapjáról szeretett volna több információt, végül annyi anyag összegyűlt, hogy összeállítottam belőle egy kiállítást. Grósz Benő építész épületeit, a fiának, a híres autó karosszéria-tervező Nagy Gézának, és testvérének, a fotóművész Ibolyának a munkásságát mutattam be. Egy kisebb, állandó kiállítás a zeneiskolában látható.

Főleg nyaranta érkeznek látogatók, akiknek összegyűjtöm a kért információkat, elkísérem őket a zsidótemetőbe. Megmutatom nekik a látnivalókat.

Azt szeretem, ha valaki előre ír, hogy tudjam előkészíteni az anyagokat. A világ minden tájáról érkeznek leszármazottak, Ausztráliából, Kanadából, Amerikából, Izraelből. Argentínából egy ifjú pár jött. A nagymama vette fel velem a kapcsolatot telefonon.

Ezek a kapcsolatok egy, két levélváltásig élnek, majd jönnek helyettük mások. A legnagyobb haszon ebből a helytörténeti gyűjteménynek van, mert ilyenkor mindig tudom bővíteni a fotótárat régi képekkel.

A Facebookon is egyre aktívabbak az emberek. Innen ismertem meg egy Rabovay Erzsébet nevű hölgyet, aki azóta már itt is járt. A Hrabovszky, az Angyalossy és a Rézler (Rabovay) családokról hozott gyönyörű, nagyméretű század eleji fotókat mutatóba, de csak néhányat tudtam beszkennelni. Érdekes volt, hogy kirakta, és mondta, hogy ő nem ismer senkit, s én kezdtem el sorolni a rajta látható emberek neveit. Akikkel foglalkozom, azokat azonnal megismerem arcról is persze csak akkor, ha már előzőleg láttam az ő ábrázolásukat valahol. Ez a hölgy felajánlotta ezt az értékes gyűjteményt a hamarosan elkészülő Bagolyvárnak, amelyben tudomásom szerint Kisvárda Háza lesz.

Sokan keresnek fel régiségek, gyűjtemények birtokosaként?

Igen. Megtalálnak azok is, akik valamilyen vélt vagy valós kincseket birtokolnak. Nem tudják, hogy mihez kezdjenek velük, nem tudják mennyit érnek vagy egyszerűen értékesíteni szeretnének egy-két darabot. Megnézem a különböző árverési portálokon, hogy mi mennyit érhet, és ha lehet, belátásom szerint elküldöm őket olyan helyekre, ahol azt gondolom, hogy értékelik ezeket a dolgokat. Vannak még rejtett kincsek itt a környéken.

Sajnos, mi itt a könyvtárban nem nagyon tudunk vásárolni, mert szűk keretünk van. A volt járásra vonatkozóan gyűjtöm az anyagot, de az idén inkább már csak Kisvárdára koncentrálom a pénzügyi erőforrásokat.

Talán kevesen tudják, hogy nincs mobiltelefonod. Mi az oka ennek?

El sem fogod hinni. Amikor kezdett elterjedni a mobil, volt egy különös tapasztalásom. Olyan volt ez számomra, mint az a cigarettacsikk Nyíregyházán. Megdöbbentett, hogy a technikai fejlődés mennyire nem egyeztethető össze az emberrel, vagy mondhatnám, hogy az emberi viselkedés, a mentalitás nincs párhuzamban a technikai civilizáció fejlődésével.

A Csillag utca sarkán, a Poncsák cukrászda előtt állt egy ember. Nyár volt, rajta valami susogós rövidnadrág. Telefonált, s közben a másik kezével elmélyült a nadrágjában. Akkor fogalmazódott meg bennem az a gondolat, hogy ha ilyen embereknek van mobiljuk, akkor nekem nem kell. Közben azon is gondolkodtam, hogy milyen nagyszerű eszközök vesznek körül bennünket, s a legtöbb ember mintha visszafejlődne. Nekem bőven elég a számítógép, azon tartom a kapcsolataimat.

A másik ok az, hogy nem szeretek semmit magamnál tartani, nem akarom, hogy a mobil legyen az úr a háznál, aki megszabja, hogy ide-oda vigyem, tartsam bekapcsolva, halkítsam le, mindig nálam legyen, stb. Azt látom, hogy sok esetben mintha az ember lenne az eszközért, nem az eszköz az emberért. Még lakáskulcsom sincs. Nyüstöl a feleségem, hogy csináltassak, de úgyis van mindig otthon valaki. Ha nincs, akkor meg nem megyek haza. Órát sem hordok. Ha utaznom kell Nyíregyházára, akkor előveszem az orvosságos dobozból a karórámat, felhúzom és beleteszem a táskámba. Nem ragaszkodom egyáltalán a tárgyakhoz. Egyedül a hanglemezeimhez ragaszkodom otthon is, még a könyveimet is odaadnám, ha valakinek nagyon kellene.

Lehet, hogy most mégis muszáj lesz mobiltelefont venni, de akkor az „eldobható” lesz. Egy Népfőiskolát szeretnének Kisvárdán is létrehozni. Első lépésként egyetemisták jönnek majd áprilisban kérdőívezni a járásba. Helyi értékeket keresnek, olyan embereket, akik tudnak mesélni a templomokról, a hímzésről, a népviseletről, a régi mesterségekről, a hagyományokról, nevezetesebb személyekről, stb. Ebből egy kötetet akarnak készíteni. Ha ennek a koordinálásával megbíznak, akkor mégis meg kell vennem a telefont, mert velük nem lehet másképp a kapcsolatot tartani.

Szeretek veled sétálni, mert megelevenednek a házak is. A kisvárdai épületek történetét megírtad már?

Házakról még nem írtam. Amikor az önkormányzat létrehozta a Települési Értéktár Bizottságot, ott elfogadtak 74 helyi értéket, amelyek főleg épületek és szobrok, a javaslatomra. Amikor aztán a bizottság elnöke lettem, akkor elkezdtem ezeknek a történetét megírni, fotódokumentációt készíteni. Ezek 2016 májusa óta feltöltésre várnak az önkormányzatnál. Talán idén májusra sikerül. Azóta újabb helyi értékeket vettünk fel, elsősorban személyekkel gazdagítottam az értéktárat.

A Megyei Értéktárba a várat, a zsinagógát és a római-katolikus templomot vették fel a javaslatomra. Remélem az is hamarosan látható lesz a szervezet honlapján.

A Facebookos posztjaidból az látszik, hogy jelenleg az unokádra vagy a legbüszkébb, azonban számos díjjal, elismeréssel dicsekedhetsz. A teljesség igénye nélkül megemlítenél néhányat?

Mint arról szó volt, sok alkalommal nyertem megyei honismereti pályázatot, országos pályázaton is többször végeztem dobogón. Ötször az MTA Debreceni Akadémiai Bizottságának a díját is elnyertem pályamunkáimmal. Kisvárda város 2013-ban Pro Urbe-díjjal ismerte el eddigi pályafutásomat. Még a nyugdíjig van 11 évem, remélem, hogy addig tovább futkosok a helytörténeti pályán.

Ha van szabad időd, mivel töltöd?

Május óta leginkább az unokámmal. Szívesen járok kulturális rendezvényekre, előadásokra, egynéhányat már magam is tartottam Kisvárdán és a környéken az elmúlt évtizedek alatt. Szívesen vagyok a konyhakertben is. Egyébként pedig zenét hallgatok. Már gyerekként megfogott az akkor beatzenének nevezett műfaj, még tíz éves sem voltam. Az Illés volt a kedvencem. Tinédzserként a Szabad Európa Rádiót hallgattam, benne a rockzenét is. Testvérem szerint olyan hangerővel, hogy ők már az utca sarkán hallották. A gimnáziumban stúdiós voltam, ott is ezt a műfajt részesítettem előnyben. Megtörtént, hogy ha reggel a 8 vagy 9 órai Slágermúzeumban a Deep Purple együttestől ment a Fireball című szám, akkor nem mentem be órára, inkább azt hallgattam meg. Már akkor is szerettem a megzenésített verseket, majd a népzene is kedvencem lett. A jazzből inkább a jazz-rockot választom. Kedvencem nincs, bár egy időben Bob Dylan volt az. Annak idején Jugoszláviából csempésztettem át a dupla koncertlemezét.

Ha újra kezdenéd?

Levéltáros lennék, mert a levéltáros nem csak a nyilvános, hanem a publikált anyagokat is kutathatja. Ráadásul a levéltárakban ott a könyvtár, így az is közel lenne.

Írta: Czomba Magdolna

Forrás: facebook.com(közeli és személyes)

-Friss Média-