Ha négy mondatban kellene jellemezni önmagad, melyek lennének ezek?

Tisztelem és becsülöm az embereket, a munkát, a szorgalmat, a kitartást. Az Istenben való hit és a vallás elengedhetetlen része az életemnek. E szerint élek, e szerint cselekszem. Szemléletmódom és hivatásom kulcsszava: önzetlenül adni!

Sokan megfordulnak itt nálad. Hogyan őrzöd meg az emlékezetedben Kisvárda vendégeit?

Így igaz, és bevallom őszintén, jóleső érzéssel tölt el, ha vendégeket fogadhatok, legyen az gyermek, felnőtt vagy akár magasan pozícionált protokoll vendég. Erről rögtön eszembe jut egy idézet, mely az életemet és a személyiségemet is tükrözi: „Mindig tartsd hát nyitva az ajtódat és szívedet mások előtt!” Igyekszek én is így tenni, és örömmel látom, valamint fogadom vendégeimet, a város vendégeit.

Van egy vendégkönyvünk is, amelyet Szentendrén köttettünk. Egy belső sugallat miatt kezdeményeztem, hogy legyen egy ilyen „örök” darab az irodámban, mert szerettem volna, ha minden hozzánk látogató vendégtől marad egy-egy emlék, egy-egy értékes gondolat. Orbán Viktor miniszterelnök úr nyitotta meg, de írtak már ebbe a nyugdíjasklub tagjai, különböző országok delegációi, testvérvárosaink képviselői, Ilan Mor, Izrael volt nagykövete, miniszterek, államtitkárok, egyetemi professzorok, egyházi vezetők, püspökök, civil szervezetek képviselői, nagyvállalatok vezetői, tanárok. Szinte a világ minden tájáról fordultak már meg emberek itt nálunk. Ezt az emlékkönyvet azért érzem fontosnak, hogy nyomot hagyjunk az utódainknak.

Milyen személyes tárgyakat tartasz magad körül?

Mivel rengeteg időt töltök itt az irodámban, ezért akarva-akaratlan körém gyűlnek a tárgyak.

Kezdjük ezzel a Trabant modellel az íróasztalomon. Tizenhárom évig használtam egy homokszínű Trabantot, az volt az első autóm, ennek az emlékére szereztem be ezt a darabot. Mint látható, egymás után sorakoznak a könyvek, szobrok, emléktárgyak a polcomon, és mindegyik sajátos üzenettel, jelentőséggel bír. Elsőként ez a szobrocska: a csendre intő angyal; azt jelképezi, hogy ami elhangzik például egy vezetői értekezleten, az egészen addig titok, amíg ki nem hirdetem mint polgármester.

Az irodalmat és történelmet szerető emberként rengeteg könyvem van, és nagy örömmel tölt el, ha ajándékba kapok. Láthatjuk például Bokor Balázs New Yorkban élő magyar nagykövet könyvét személyes élményeiről, mely egy nagyon érdekes és nem mindennapi témát dolgoz fel.

A testvérvárosok ajándékai is itt vannak mind. Különösen szép Karmiel város ajándéka, a hanuka gyertyatartó.

Az üvegszekrényben őrzöm a részemre dedikált Fradi mezt. Amikor itt volt az Albert Flórián-kiállítás, akkor kaptam a szervezőktől. Jómagam ugyan Újpest szurkoló vagyok, de van itt mellette egy érdekesség. Egy korabeli újság, a Népsport reprintje, egy 1976-os lapszám, amikor a Fradi lett a bajnok. Előtte hét évig az Újpest volt ezen a poszton, és akkor, 1976-ban egy bajnoki meccsen 8:3-ra megverte az Újpest a Fradit. Nézzétek, mellette egy szám: 50.000. Ennyi ember látta a bajnoki meccset.

Az 50-60-as években voltak olyan kettős rangadók, amelyre 90.000 ember ment ki a Népstadionba, ami 60.000 nézőt tudott befogadni. Sőt, akkoriban az is gyakori volt, hogy külföldi bírót hívtak ezekre az eseményekre.

Faragó Miklós világhírű festőművésszel a Parish Bullban találkoztam. Bálban voltunk és a tulajdonos kihívott, hogy bemutasson különleges vendégének, s akkor dedikálta nekem ezt a könyvet. Felmerült akkor egy kiállítást megszervezése, szívesen el is jönne a művész úr.

Itt az íróasztalom melletti falon a feleségem és az általam készített alkotások láthatók. Amikor Hajdúdorogon voltam igazgató, a feleségem ikont festett, én tűzzománcoztam. Ott nyaranként művésztáborokat tartottunk, az iskolánkban pedig tűzzománc szakkör működött. Sok művészt hívtunk, akik egy-egy alkotásukkal gazdagították Hajdúdorogon a városi gyűjteményt.

Minden ajándékba kapott tárgyat, emléket nagy becsben tartok és őrzök, mivel úgy érzem, mindenkinek benne van a személyiségéből egy-egy darab, egy-egy üzenet.

A mindennapok indításához mindig van egy könyvem, tele idézetekkel. Reggelente felolvasok egy gondolatot belőle a közvetlen munkatársaimnak. Ráhangolódunk ezekkel a gondolatokkal a napra, fontos nekem itt is, hogy ne legyen feszültség senkiben.A mai idézet: „Úgy élj a jelenben, hogy megbánás nélkül gondolhass a múltra.” Ady Endre.

Szívesen látok minden érdeklődőt a Városházán és az irodámban is. A múlt héten az ovisok voltak itt nyílt napon. Bemutattam nekik a Hivatalt, meglátogatták az irodámat, felpróbálták a polgármesteri szalagot, és rengeteget meséltem nekik, mert nagyon kíváncsiak voltak mindenre.

Sok gyermek példaképe vagy. Neked ki a példaképed, kik a példaképeid?

Először is a szüleim voltak a példaképeim. Édesanyám és édesapám is egyszerű, jóravaló, nagyon jóindulatú és segítőkész ember volt.

Van azonban egy elméletem. Egy férfiban, amikor az ifjúkor éveiben jár, Petőfi forradalmi szellemiségének kell érvényesülnie. Mindig és minden helyzetben küzdenie kell! 40 évesen radikálisnak kell lennie, mint Kossuth, utána pedig Széchenyinek kell lennie. Nekem Széchenyi volt mindig a példaképem. Rengeteget olvastam tőle, és a mai napig forgatom a könyveit. Kossuth vagy Széchenyi? Az örök kérdés.Kossuthnál nincs gyakorlatias termék, ott ideológia van. A kérdés valójában az, hogy ki ér többet? Aki épít, vagy az, aki szellemileg vitte az országot előre? Itt nincs megoldás, úgy gondolom, mindenki a habitusának megfelelően dönt.

A másik példaképem Klebelsberg Kunó. Mert úgy tartom, rengeteget köszönhetünk ma is az oktatási reformjainak. Akkor indultak el a leánytanodák, a líceumok, a humán tanodák, a Nobel-díjas tudósaink jelentős hányada abban az időben járt középiskolába. Háromezer iskolát létesített vidéken, a falvakban. A tanároknak szolgálati lakásokat építtetett. Egyszemélyes miniszternek hívták, mert fáradhatatlanul mindent egymaga intézett. Állandóan úton volt. Ő hozott létre ösztöndíjakat külföldi egyetemeken a magyar diákok számára. Azt vallotta, hogy nem a hadiiparra kell költeni, hanem az oktatásra.

Nagy álmodozó voltál mindig?

Igen. Mindig is az voltam, mióta az eszemet tudom. Szerintem, ha nincs álmod, akkor nincs célod sem.

Már gyermekkoromban is éreztem, hogy több van bennem. Nagyon egyszerű parasztgyerek voltam. Nyáron fociztunk, télen szánkóztunk, és arra emlékszem, hogy mindig fázott a lábam, mert egész napokat kint voltunk a szabadban.

Megmagyarázhatatlan, de mindig volt bennem egy olyan érzés, hogy más vagyok, mint a többiek, de ezt soha nem éreztettem senkivel. Sőt nagyon is szerény voltam, és vissza is éltek néhányan a jóindulatommal. Az utcában, a csapatban én voltam a legkisebb és így mindig engem szaladgáltattak mindenért.

Rengeteget segítettem minden nyáron a szüleimnek a földeken. Jártam anyukám helyett a TSZ-be dolgozni. Hajnalban keltünk, sokat dolgoztunk. Édesanyám az Izzóba járt, édesapám a vízügynél dolgozott. Később, amikor egyetemista lettem, nyaranta villanyszerelőkkel jártam dolgozni. Soha nem zavart a nehéz fizikai munka.

Az is motivált a tanulásban, hogy soha nem ismertek el a tanáraim az iskolában. Mivel a szüleim egyszerű, vallásos emberek voltak és soha nem hagytak fel a templomba járással, ezért az akkori tanárok nem kedveltek túlzottan. Rossz jegyeket adtak, nem bíztattak, inkább úgy tűnt, mintha el akarnák venni a kedvemet a tanulástól. A versenyekre elvittek, nyertem is néhányszor, de egyetlen könyvjutalmat sem kaptam, és kitűnő sem voltam soha. Mindez engem arra motivált, hogy azért is megmutassam, hogy mire vagyok képes.

Édesanyám egyszerű asszony volt. Ő is menni szeretett volna középiskolába tanulni, de a nagyszüleim nem engedték. Mikor egyszer eljött egy ballagásra Kisvárdára, akkor elhatározta, hogy az ő gyerekeinek érettségit kell szerezniük. Aztán, ahogy mondani szokták, evés közben jön meg az étvágy. Cél lett a diploma. Próbált a tanárság felé terelni, mert ő is tanítónő szeretett volna lenni, de igazán nem bánta, hogy mit szeretnék tanulni.

Másik fontos dolog az életemben a nyitottság és a kíváncsiság volt. Ha komolyzenét vagy színházi előadást közvetítettek a tévében, akkor a szüleim mindig kikapcsolták, mert nem érdekelte őket. Én viszont kíváncsi lettem, hogy mi lehet ez, ha közvetítik, és mások szeretik. Ezért rengeteget jártam a könyvtárba. Nagyon szerettem mindig oda járni, kutatni vagy csak végiglapozni a könyveket. Szerettem a lapok közül fellebbenő illatokat. Nekem akkor olyan volt az olvasás, mintha levegőt vennék. Éjszaka a paplan alatt elemlámpával bújtam a könyvet, vagy délutánonként tanulást imitáltam, s olvastam a regényeket. A könyvek szeretete mai napig megmaradt, körülbelül hatezer kötetes könyvtáram otthon. Aztán elkezdtem klasszikusokat hallgatni. Mindig rá akartam jönni, hogy mi benne a jó? Vagy voltak a beszélgetős műsorok filozófusokkal. Ekkor is kikapcsolták a szüleim a tévét. Aztán már nem engedtem, mert azt is tudni akartam, hogy mi az, amiről ők ott a tévében beszélgetnek. Ha meghallottam egy ismeretlen szót, azonnal leírtam, és mentem a könyvtárba kikutatni a jelentését. Ezt csupán a magam szórakoztatására tettem, soha nem említettem senkinek.

Talán a nagyszüleim tettek kíváncsivá a világra. Habár ők is egyszerű emberek voltak, nagy műveltségre tettek szert. Nagyapám egy időben papnak készült, nagyanyám a vasútnál dolgozott Pesten. Folyamatosan ingázott, ezért a világból is többet látott. Velük töltöttem a nyaraimat, és tagadhatatlanul nagy hatással voltak rám.

Összegezve, mindig is érdekelt és ma is érdekel, ha valami népszerű az emberek között. Érdekel, hogy miért szeretik. Manapság is szívesen fedezek fel újdonságokat. A fiatalok kedvenceit is szívesen hallgatom. Ismerem és szeretem Denizt, a Punnany Massifot, a Red Bull Pilvakert, Kowalsky meg a Vegát. A fiam mutatta nekem ezeket az előadókat. Érdekes, hogy fiatalon az idősek zenéje érdekelt, ma a fiataloké. Azt gondolom, nem szabad elutasítani egy nemzedéket sem. A mai fiatalokat nagyon bátornak látom, és ez nekem nagyon tetszik. Annak idején mi be sem mertünk menni az igazgatói irodába.

Soha nem lázadtál?

Csendes lázadó voltam. Már akkor is megvolt a politikai véleményem. Valahogy mindig gyanús volt nekem a szocializmus, mert túl szép volt benne minden. Nem értettem, hogy a Szovjetunió miért ad mindent ingyen Magyarországnak? Kőolajat? Timföldegyezmény volt akkoriban. Nem értettem miért utaztatták a nyersanyagot.

A lázadást inkább a külsőségekben fejeztem ki. Hosszú hajat növesztettem, trapéz nadrágot viseltem, később farmert hordtam. A hosszú haj viselését ma nem értik a fiatalok, hogy abban mi volt a pláne. Az akkoriban olyan provokációnak számított, mintha most valaki órán rágyújtana egy cigire. Vagy az utcán a füstöt belefújnák egy rendőr arcába. Hihetetlenül irritálta az idősebb embereket. Aztán a hetvenes évekre már konszolidálódott a helyzet, kezdett elfogadottá válni ez a hajviselet. Egyszer, március 15-én a farmeromra felrajzoltam a Kossuth-címert kiszínezve, s akkor ki is emeltek a rendőrök, de végül nem történt semmi.

Ám a lázadással kapcsolatban van egy különös történetem. 1984-ben Miskolcon tanultam, amikor Los Angelesben rendezték az olimpiai játékokat, s a médiában bejelentették az olimpia bojkottját. Akkor néhány diáktársam levelet írt a NOB-nak, és aláírásokat gyűjtött, hogy tiltakozzunk a bojkott ellen. Ebben az akcióban én is részt vettem. Ennek az lett a következménye, hogy Budapestről eljött egy elhárító tiszt két kollégájával, hogy elbeszélgessen velünk. Betereltek bennünket egy előadóba, s ott beszélgetést kezdeményeztek, hogy miért gondoljuk azt, hogy ott a helyünk az olimpián. Mi azzal érveltünk, hogy ezzel a bojkottal elveszik a lehetőséget a sportolóinktól, s hogy szerintünk nincs terrorveszély, és nem értettük, hogy ennek ellenére a Románok mégis mennek.

Az elhárítás azzal érvelt, hogy terrorveszély van, megmagyarázták, hogy Románia azért megy, mert Ceaucescuval nem lehet bírni, mert azt feltételezték, hogy biztos így akar pénzt szerezni a Nyugattól.

A tiszt higgadtan végigmondta az érveit, s a végén, hogy nyomatékosítsa a mondandóját, azzal zárta, hogy nem baj, ha nem vonjuk vissza a kezdeményezésünket, legfeljebb néhány évig nem járhatunk egyetemre. Magyarul el kellett volna hagynunk a pályát. Így mindenki visszavonta az aláírását.

Hogyan lettél gépészmérnök?

Sokáig nem tudtam eldönteni, hogy mivel akarok igazán foglalkozni. Hol a történelem, hol a fizika érdekelt jobban. Gondolkodtam az agrármérnöki pályán is. Egyszer földrajzból feleltem, Bíró István tanár úrnál. Jól feleltem, de így szólt hozzám: „Fiam, maga nem tud, vagy nem szeret beszélni, ezért menjen mérnöknek.” Talán ennek a mondatnak volt köszönhető, hogy gépészmérnök lett belőlem. Matematika-fizika szakra jártam, ilyen szempontból ez egy egyszerű döntés volt. Így, visszagondolva, tényleg nagyon zárkózott, csendes fiú voltam a gimnáziumban.

Hogyan lettél tanár?

1983-ban a Vulkánban kezdtem dolgozni, másfél évig dolgoztam, s utána vittek el katonának másfél évre Budapestre. Akkor szerettem bele a színházba. Naponta 5-6 jegyet kaptunk színházba, zeneakadémiára, nagy koncertekre. Pest minden színházában voltam kivétel nélkül. Ekkor láttam Rod Stewartot, a Jethro Tullt, a Queent, az Iron Maident, Falcót, Toto Cutugnót. A beléptetők még jegy nélkül is beengedtek bennünket, mert sárga vállapunk volt. Így voltam az első Forma-1-es versenyen is.

Akkor szerettem meg az orosz írókat. Őrségből mentem egyszer egy Dosztojevszkij-darabra, A félkegyelműre. Azóta olvasom az orosz írókat.

A katonaság után visszajöttem a Vulkánba, s állandósult az a gyakorlat, hogy ha jött egy diákcsoport, akkor mindig engem küldtek, mint legfiatalabb mérnököt, hogy kísérjem őket. Akkor fogalmazódott meg bennem, az egyik kollégámmal, Miklós Józseffel beszélgetve, hogy lehet, tanítanom kellene. Decemberben jött egy felkérés, hogy februártól mehetek tanítani a II. Rákóczi Ferenc Szakközép- és Szakiskolába műszaki tárgyakat. Nem volt könnyű döntés, de belevágtam a tanári pályába.

Hogyan lettél polgármester?

Szerintem ez gondviselésszerű volt, mert soha nem gondoltam arra, hogy polgármester leszek. A tanári pályát nagyon szerettem, nem terveztem, hogy valaha is elhagyom. Mindig ambiciózus voltam, folyamatosan képeztem magamat.

Mivel mérnökként kezdtem el tanítani, először nem volt tanári képesítésem, és bár sokan úgy tartották, hogy a mérnök csak bejön az utcáról és elkezd tanítani pedagógiai érzék nélkül, ez nemhogy elbátortalanított, hanem sokkal inkább inspirált, hogy csak azért is megmutatom, hogy pedagógusnak is kiváló leszek.

Ezután megszereztem a mérnöktanár képesítést a Budapesti Műszaki Egyetemen, majd érdekelt a pedagógia, azt a szakot a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen végeztem el. Vallásos ember voltam mindig, s ezért kimondottan érdekelt a vallásfilozófia, a vallástörténet, ezért beiratkoztam a teológiára. Akkor még nőtlen voltam, s az is foglalkoztatott, hogy pap legyek, de ettől a gondolattól hamar eltávolodtam, mert nem volt jó a hangom, s az fontos a görögkatolikusoknál. Aztán elvégeztem egy informatikai szakmérnöki szakot, majd a vezetőképzőt. Ekkor érlelődött bennem a gondolat, hogy idővel majd megpályázok egy igazgatói státuszt valahol, mert talán én is tudnék egy középiskolát vezetni. Azon gondolkodtam, hogyan tudnám a személyiségemmel is formálni egy közösség életét. Olyan iskolát képzeltem, ahová a diákok és a tanárok is szeretnek bejárni. Nem gyomorgörccsel mennek be, hanem jól érzik magukat. Ehhez az elképzelésem szerint tanáregyéniségek kellenek, illetve kulturális programok. Beszélgetések a diákokkal, megszólítható legyen a pedagógus. Fiatal tanárként bennmaradtam akár este ötig is az iskolában a diákokat korrepetálni. Nagyon fontosnak tartottam, hogy minden második osztályfőnöki órán etikai kérdéseket vitassunk meg. Amikor még a II. Rákóczi Ferenc Szakközép- és Szakiskolában tanítottam, akkor a történelmi egyházakról írtam egy tanmenetet. Ennek is köszönhetően nagyon közvetlen módon beszéltem diákjaimmal az élet nagy kérdéseiről. Olyan kérdésekről, amiről a szüleikkel sem tudtak nyíltan beszélni. Azóta is számtalan visszajelzést kapok a világ minden tájáról, egykori tanítványaimtól, legutóbb éppen Baliról hoztak nekem baráti üdvözletet ismerőseim. Az a fiatalember is egy tipikus lázadó volt. Semmi köze nem volt a valláshoz, az erkölcshöz, de járt az óráimra, mert érdekelték a filozofikus gondolatok.

2000-ben pályáztam meg és nyertem el az igazgatói állást Hajdúdorogon a Szent Bazil Görögkatolikus Gimnáziumban. Tanítani nagyon szerettem. Amikor iskolaigazgató voltam, a felüdülést, a stressz oldását a tanítás jelentette számomra. Lehetett volna felmentést kérni az órakötelezettség alól, de eszemben sem volt ilyesmi. Mindig nyitva tartottam az igazgatói szoba ajtaját, a diákok nagyon élvezték, hogy szabadon bejárhatnak az irodámban. A diák önkormányzat tagjait minden héten egyszer meghívtam magamhoz egy beszélgetésre.

Már igazgatóként kezdtem bele egy marketing szakba Miskolcon, de az nem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet. Majd megcsináltam az andragógia szakot is. Akkor nagyon érdekelt a hátrányos helyzetűek felzárkóztatása, módszereket kellett hozzá megismernem. Kutattam és publikáltam.

A feleségemmel még a teológián ismerkedtem meg, ő akkor járt a zeneakadémiára és a teológiára párhuzamosan, 1993-ban vettem feleségül.

2006-ban kerültünk fel Budapestre. Nagy váltás volt. A feleségem a Parlamentbe került, a KDNP frakció parlamenti titkára lett. Most is ott dolgozik, vezérszónoklatokat ír. Én pártírásokkal foglalkoztam, majd egy magán pedagógiai intézethez kerültem. Akkoriban alakultak a TISZK-ek, úgynevezett szakképzési központok. Pedagógiai módszereket dolgoztunk ki. Sokat kutattam, utaztam, tisztán a pedagógiával foglalkoztam. 2010-ben viszont újra diákok közé vágytam, és pályázatokat adtam be különböző helyekre. Elnyertem egy állást, a megyei önkormányzatnál az oktatási osztály vezetését akarták rám bízni, mellette a záhonyi és az egyeki gimnázium igazgatói állását is elnyertem.

Mindenki meg volt rökönyödve, hogy Záhonyt választottam. A család sem nagyon örült ennek.

Nagyon szerettem Záhonyban is lenni, jól éreztem magam a közösségben, beindítottam a rendészeti képzést, igazán izgalmasan zajlott a munka. Ekkor még egyáltalán nem volt szó a kisvárdai polgármesterségről.

Később a húgom, aki akkor még aktívan politizált, vetette fel, hogy engem is jelölhetnének a polgármesteri székbe. Akkor hívott fel dr. Seszták Miklós, hogy elvállalnám-e a polgármester jelöltséget? Van-e hozzá elég bátorságom? Elvállaltam, mert úgy gondoltam, hogy nem veszítek semmit. Ekkor még nem beszéltem senkivel erről a tervemről, csak végleges döntéseket szeretek megosztani. Aztán vártunk az országos választmány jóváhagyására. Éppen egy bútorboltban voltunk a feleségemmel, amikor hívott egy újságíró. Azt mondta, hogy megvan a döntés, és hogy merek én indulni Kisvárdán? Nagyon megrökönyödtem az ellenséges hangon, de nem riasztott vissza.

Aztán házról házra, kapuról kapura ismerkedtem az emberekkel a kampány idején. Csütörtökön a piacon voltunk, Zámbó István kísért mindenhová. A rádióban minden nap mondtak rólam valamit, míg 2010-ben az önkormányzati választást 67%-kal megnyertem.

Milyen érzés volt nyerni?

Hihetetlen érzés volt. Becsöppeni egy jó ideje már ismeretlen miliőbe. Akkor már tíz éve nem voltam Kisvárdán. 2000-ben mentem el innen, de azt gondolom, hogy azt a választást alapvetően a tanárságomnak köszönhetem. Nagyon sok gyereket tanítottam, s ezért sok ember ismert. Az egykor tanítványaim már felnőttek, s az ő szüleik is aktívak voltak. Úgy vélem, az akkori kellemes emlékek sokat jelentettek az akkori választási sikeremben. Így rengeteget köszönhetek nekik, s rengeteget köszönhetek a pedagógiai képzettségemnek. Volt olyan egykori diákom, aki kijelentette nekem, hogy ő hagyományosan baloldali szavazó, de az én személyemre fog szavazni, mert engem tanárként ismert, és nagyon tisztelt. A mai napig megmelengeti a lelkemet, ha találkozom egykori diákjaimmal, és Tanár úrnak szólítanak. Nagyon büszke vagyok a tanári múltamra. Biztos vagyok benne, hogy ha annak idején nem tanítok, akkor nem lett volna esélyem a polgármesterségre.

Tudnál-e Kisvárda fejlődésében mérföldköveket megjelölni?

Az első szakasz: az első két év volt, amelyet úgy tudnék jellemezni, hogy a város visszatért az életbe. A második két év a fejlődés útján való elindulás volt. Majd a következő két év a még több fejlesztésről szólt.

Voltak szörnyű időszakok az elején ez kétségtelen. A polgármesterségem harmadik napján 157 millió forint inkasszót terheltek a városra. Rengeteg cég csak azonnali fizetésre volt hajlandó szállítani a városnak. Voltak olyan cégek is, akik végrehajtást kértek a városra, vagy próbáltak megzsarolni, hogy kizárólagosságot szerezzenek.

Az első év nagyon nehéz volt. Egyáltalán nem volt pénzünk. 2011 januárjában kölcsön kellett kérni a városnak, hogy ki tudjuk fizetni a pedagógusoknak a béreket. Aztán lassan alakult a pénzügyi helyzet. Elkezdtünk pályázni különböző forrásokra, ám ennek ellenére az első évet 600 millió forintos tartozással zártuk.

Az első mérföldkövet az jelentette, amikor visszafizettük a tartozásainkat.

Az első ciklus második két évében már elkezdődtek a felújítások, a város belső terét illetően, a városháza felújítása, a könyvtár, a főtér. Az első ciklusban 14 milliárd forintot használtunk fel az utak felújítására, és a közegészségügyi intézményekre.

A második ciklusban kezdődtek a turisztikai beruházások. Tavaly felújítottuk az összes iskola épületét, és minden az önkormányzathoz tartozó középületet. A Zsinagóga már készen van, a Bagolyvár hamarosan átadásra kerül. Folyamatban van a strand felújítása, a szállodaépítés, a vár rekonstrukciója, a stadion. Bicikliút, szabadidős park kialakítása a nádasnál, kajakozási lehetőséget, erdei iskolát is szeretnénk létesíteni ezen a környéken. Jelenleg, a második ciklusban már 10 milliárd forintot használtunk fel ezekre a beruházásokra.

Új beruházások lesznek a munkahelyeket illetően is: vodkagyár épül Fényeslitkén, valamint Led lámpagyár is. Több hektárra tervezünk kóser brokkoli és káposzta termelő és feldolgozó üzemet, illetve logisztikai központot. Ott 160 embernek lesz munkája. Nyilván a béreket kell majd emelni, hogy itt maradjanak az emberek. Világos számomra, hogy a közmunka világából ki kell emelni az embereket a munka világába, hogy önállósodjanak, hogy nőjön az önbecsülésük. Ez egy új cél.

A lakásépítésben is gondolkodunk, hogy itt tartsuk a fiatalokat. Úgy képzelem, hogy a fiatal pároknak első éven csak rezsiköltséget kellene fizetniük, ez lenne a mi segítségünk az életük elindításához.

Nagyon fontosnak tartom, hogy folyamatosan nyitottak legyünk az adódó lehetőségekre, mert az mind a várost gazdagítja. A stadion vagy a szálloda sokakban ellenérzést vált ki, de szerintem ezekkel a beruházásokkal is Kisvárda arculatát formáljuk, több lehetőséget teremtünk az itt élők számára és ezek az épületek itt maradnak akkor is, ha mi elmegyünk.

Fontosak a képzések, akár a középiskolákban, akár az egyetemen, minden most zajló beruházáshoz komoly tudással rendelkező szakemberekre lesz szükség, ezért tartom fontosnak az oktatás fejlesztését is.

A menedzsmenthez, hogy minden flottul működjön, hogy piacot kutasson, hogy el tudjuk adni a terméket, hogy ne kelljen bezárni a gyárat, hogy ne kelljen elbocsátani az embereket, ahhoz szaktudás kell. Ezek a szakemberek az én elképzelésem szerint kisvárdai vagy környékbeli fiatalok kell hogy legyenek, és ha ez így lesz, akkor a fiatalok itt maradnak, épülnek a lakások, lesznek gyerekek az iskolákban. Itt minden összefügg. Ha lehet ezt mondani, akkor ez a következő szakasz: az oktatás fejlesztése. Fenntartani és biztosítani a jövő nemzedékét. Kinevelni azokat, akik átveszik tőlünk a feladatokat. Engem mindig az inspirált, ha kreatív, gondolkodó emberek vettek körül. Ki kell nevelnünk az utódainkat, s át kell majd idővel nekik adni a munkát, hogy folyamatos legyen a város fejlődése. Ez az élet rendje.

Tanárként mik azok a kompetenciák, amelyeknek polgármesterként is nagy hasznát veszed?

Sokat idéztem már Pestalozzit, de most is ő jut az eszembe. „A nevelés példa, azonkívül semmi más, csak szeretet.” Ez azt jelenti számomra, hogy kell a jó példa az iskolában és itt is.

Ahogy egy jó iskola is a különleges tanáregyéniségektől válik meghatározóvá, hiszek abban, hogy az élet minden területén, így itt a hivatalban is egyéniségnek kell maradni. A pedagógus személyisége semmivel nem pótolható. A kiegyensúlyozottság és az optimista szemlélet elengedhetetlen egy pedagógusnál, de nem hiányozhat egy jó vezetőnél sem.

Kell a szabadság, a rugalmasság és fontos a sokszínűség.

Motiválni a gyerekeket folyamatosan és közben fejlődni is kell hozzájuk.

Barátságosnak és közvetlennek kell lenni a gyerekekkel, a napokban olvastam egy különleges tanáregyéniségről, Rácz László tanár úrról, aki kávézni is meghívta a diákjait, sőt a szegényebbeknek ösztöndíjakat kutatott fel.

Ám a közvetlenség nem bratyizás. Én soha nem tegeztem a diákjaimat. Mindig magázódtam velük, itt a hivatalban sem tegeződöm mindenkivel.

Úgy tűnik, ezek az elképzelések mindenhol működőképesek.

Mi inspirál? Hol töltődsz fel?

Az eredmények inspirálnak leginkább. Mindig szerettem mozogni, nyüzsögni. A város szempontjából ez nagy előny, hogy a hétköznapi időm, az kvázi végtelen, mivel a család Budapesten van.

Magánéleti szempontból viszont ez nem olyan könnyű helyzet, hiszen a család az én hátországom. Hétvégenként találkozunk. Általában ők jönnek, mert sok a rendezvény. Inkább az áprilisi és az augusztusi hétvégéket töltjük Pesten. Sokan azt mondják, ez a hosszú házasság titka, mert amikor együtt vagyunk, akkor nem pazaroljuk az időnket a vitatkozásra. Ha nem lennének sikerek, akkor nyilván másképp alakulna. De ez így nagyon sok erőt ad nekem, hogy ilyen sikereket tud felmutatni a város.

Mindig célom volt, hogy közösséget teremtsek. A közös események nagyon fontosak.Komoly rendezvényeink vannak, ahol a szereplők vonzzák fel a közönséget, és ez a legizgalmasabb, hogy ilyen közösségek jönnek létre. Vannak kórusok, dalárdák, nőegylet. A civil szerveződések nagyon sokat jelentenek egy város, egy közösség életében. Minden szervezet valami elvitathatatlanul egyedit képes hozzátenni a nagy egészhez, ami hihetetlenül izgalmassá teszi a város arculatát.

Most az a legfontosabb törekvésem, hogy a fiatalságnak is teremtsünk alternatív közösségeket, ahol jól érzik magukat. Hogy ne csak a kocsmában találkozzanak, hanem máshol is legyen közösségük.

Izgalmas távlatokat nyitottál a testvérvárosi kapcsolatok felfrissítésével is. Mi motivált erre?

Mert lehetőségnek szántam ezeket is a még szorosabb kapcsolatok kialakítására. Amit igazából szorgalmazni szeretnék, az, hogy az intézmények vegyék magukhoz a kezdeményezést, és ötleteikkel keressenek fel. Főleg azt szeretném, ha a diákokat tudnánk bevonni ezekbe a projektekbe.

Minden testvérvárossal nagyon jó, szinte baráti kapcsolatot ápolunk. Ha leülünk beszélgetni, akkor minden problémát meg tudunk vitatni. Hiszek abban, hogy az emberi kapcsolatok elsimíthatnak bármilyen politikai feszültséget. Ezt szeretném, ha a diákjaink is megtanulnák már fiatalon. Nagyszerű lenne, ha nyelvtáborok lennének, a diákok megismernék egymás kultúráját. Cserediák programban is lehetne gondolkodni.

Kézdivásárhelyről tanárok jöttek hozzám, és meghatódva mondták, hogy hamarabb voltak Kisvárdán a Polgármesteri Hivatalban, mint otthon Kézdivásárhelyen.

Polgármesterként mire vagy a legbüszkébb?

Arra, hogy szépen és jó ütemben fejlődik a város. Mindenképpen hangsúlyozom, hogy ez közös munka. Épül, szépül a város, és remélem, hogy a kisvárdai polgároknak is tetszik és elégedettek vele. Ami hiányosság volt eddig, a munkahelyteremtés, az is beindulni látszik.

Őszintén mondom, hogy szívesen és szívből csinálom. Hivatásomnak tekintem ezt a munkát. Még számomra is meglepetés volt, hogy nagyon hamar belejöttem, és átláttam a dolgokat.

A közösség fejlődése és igényessége is felemelő öröm számomra.Mániám, hogy szép legyen a környezetünk, és egyre több virágot szeretnék a városba, s reméljük, hogy erre lesz költségvetés mindig. Az első években még kihúzgálták, összetörték az ágyásokat, de mára már a város lakói maguk is igyekeznek szépíteni a környezetüket. Mindig mondtam, ha a város épül, szépül, akkor ez a példa hatni fog a lakóira is.

Mit jelent neked Kisvárda?

Szeretem Kisvárdát. Sokszor viccelődik velem a feleségem, hogy Kisvárda az én igazi szerelmem, hogy csak azért élek. Ezt a viccelődést a mindennapi teendők elhanyagolása miatt kapom, mert a város ügyeit általában előrébb helyezem a saját ügyeimnél.

Amikor kisgyermek voltam, nekünk Kisvárda volt „A Város”. Kisvárda mindig városias volt. Itt voltak a nagy bevásárlások. Igaz, csak 1970-ben kapta meg Kisvárda a városi rangot, de az emberek tudatában Kisvárda soha nem volt nagyközség. Ne feledjük, hogy engem ide kötnek a középiskolás diákéveim is.

Ha visszagondolok egykori önmagamra, akármilyen álmodozó voltam, azt azért soha nem hittem volna, hogy majd egyszer itt polgármester leszek.

Gondolataim zárásaként attól az embertől idézek ismét, aki példakép számomra, és szavai igazak életemre, munkásságomra és hitvallásomra:

„Akkor élsz, ha másokért élsz!” - Gróf Széchenyi István

Én is ezt teszem hittel, szeretettel és alázattal.

Czomba Magdolna

Forrás: facebook.com(közeli és személyes)

-Friss Média-