-Ahányszor csak nézem, mindig belegondolok abba, hogy nyávogok, meg panaszkodok, mikor ezek a fiatalok a poklok kínját élik át, még ha csak film is. – írtam neki.

-De csak film! – válaszolta.

-De voltak hasonlóan szörnyű valóságok mióta világ a világ.

-Vannak is. – felelte beleegyezően.

A film lényege, ha nem ismernétek, hogy minden évben viadalt rendeznek, ahol tizenéves fiúk és lányok küzdenek egymással a túlélésért, mindezt egy szuper-futurisztikus arénában, miközben a televízióban közvetítik az emberek számára, mintegy valóság show-t. A helyszín is fikció csupán, a jövő Amerikája, Panem. Az emberek többségét megosztja a történet, engem, talán óriási beleérző képességem révén, elborzaszt és elgondolkodtat.

Nem arról írok most, hogy mi a mondanivalója a filmnek, hogy minek szánták, mit jelképez mások szerint, az író szerint. Arról az érzésről írok, amit bennem ébreszt. És ez, ha már túljutok a szörnyülködésen, akkor a hála. Hála, amiért egy olyan világban élek, ahol nem kell attól tartanom, hogy kihúznak egy nevemmel ellátott cetlit az üveggömbből, hogy attól fogva 1:23-hoz legyen az esélyem az életben maradásra. Megkönnyebbülés, amikor a film világából kizökkenve belegondolok, mindenem megvan és biztonságban vagyok.

Manapság divat a panaszkodás, a nagy „Gondolkodj pozitívan!” hullám ellenére is. Ránk, magyarokra, sajnos, különösen jellemző a pesszimizmus. Elégedetlenkedünk az időjárás miatt (igen, én is), a munkánk miatt, a bosszantó szomszédok miatt, mert nincs pénzünk a legmenőbb autóra, vagy, hogy kicsiben gondolkozzunk, telefonra. Mindeközben elfeledkezünk arról, hogy mennyi mindenünk van, és nyilván pszichopata gyilkosok mindig lesznek, de igenis biztonságban élünk, nem félünk kilépni az utcára sötétedés után, vagy egyedül hazamenni a buliból éjjel.

Mondhatod, hogy általánosítok, hisz vannak nyomorú sorsok és éhezők minden országban, de Neked, aki ezt a cikket olvasod, akár otthonról, akár iskolából, könyvtárból netezel, feltehetően nem lehet okod a panaszra, ha a gép előtt ülsz, vagy a telefonod nyomkodod. Igen, mert ez rólunk szól. Valamiért úgy gondoljuk, jobban hangzik a panaszáradat, vagy esetleg furán jönne ki, ha a „hogy vagy” kérdésre azt válaszolnánk, hogy „csodásan, nem lehet okom a panaszra”, a szokásos „megvagyok, a bajokat leszámítva” helyett.

Időközönként meg szoktam nézni az említett filmet, (pontosabban az első részt), hogy emlékeztessen, milyen távol vagyok az igazi gyötrelemtől, hogy újra, meg újra rádöbbenjek, milyen szerencsés csillagzat alatt születtem, hogy meglássam a valóságot: nem az a boldogság, ha luxusban élünk, hanem az, hogy nem szenvedünk hiányt semmiben, és nem kell mindennap harcolni az életünkért.

Emlékezzünk rá minden nap, hogy igazából mázlisták vagyunk, és ezt csak önmagunknak kell beismerni.

Írta: Földmives Bernadett

Kép forrása: player.hu