Elkísértük az utolsó útjára, ami azon a részén vezetett, ahol szerettük volna egy új családi házban élni a mindennapjainkat. Sokáig nem tudtuk, hogy merre is építsünk családi fészket, ám azt érzem, hogy a kislányom az utolsó útján megmutatta nekünk. A vár környékén jártunk és érezni lehetett, hogy velünk van.. Biztos vagyok benne, hogy ha itt marad nekünk, boldogan játszottak volna a testvéreivel ezen a gyönyörű részen. De fentről mindig látni fog minket. A kisfiúk érzik a hiányát Bogicának, a fejükkel keresik őt.

Minden nap kimegyek hozzá a fiúkkal. Számomra nem meghalt, csak előrement. A temetésen a fiúk olyan méltóságteljesen viselkedtek, végig szó nélkül, szépen a kis babahordozójukban. Ők is búcsúztak a testvérüktől. Mikor kimegyünk Bogihoz, elmeséljük neki, mit csináltunk, hol voltunk, mi történt velünk. Mintha csak itt lenne velünk. Mindig érzem a jelenlétét. Amikor felkelek, velem van és ha lefekszem, vele alszom el. A kis ruhái, minden a helyén van. A legkedvesebbet megtartjuk, a többit pedig felajánjuk jótékony célra. A pizsamáját, amiben az utolsó este volt, soha nem mosom ki. Érzem az illatát, ha lefekszem magamhoz veszem. Azóta nem járok sehová, nem akarok magyarázkodni. Az emberek kérdezik, mi történt. Leállt a légzése?

Annyi történt, hogy megettem,felbüfizett. A férjem a karjába vette és a vállán pihent. Aztán vittük volna be a kiságyába, mikor észrevettem, hogy szürke a szája, az egész teste. Ez pár másodperc volt. Elkezdtem az újraélesztését, hívtuk rögtön a mentőket, akik négy perc alatt itt voltak. 3 órán keresztül küzdöttek érte a kisvárdai és a debreceni mentősök is. Én végig mellette voltam, fogtam a kezét, bíztam benne, hogy nem hagy itt bennünket. Az orvosok azt mondták: amíg Bogi küzd, ők sem adják fel! Majd 3 óra elmúltával el kellett engednünk. Felöltöztettem szépen és még 2 órát itt volt velünk, elbúcsúztunk tőle mindannyian. Úgy nézett ki, mint aki alszik, mint egy kis angyal!! Tudom, hogy már nincs itt, de mégis várom, hogy hazajön. Hét hónapot töltött velünk itt a földön, ami nekünk nagy boldogság volt. A hamvasztás előtt nem tudtuk eldönteni, megnézzük-e még őt utoljára, de a szívemben éreztem, hogy igen. Egy gyönyörű kis angyal volt, aki csak alszik!

Köszönöm neki hogy itt volt velünk és sok mindent tanított nekünk is és másoknak is. Néha sírni kellene, de olyankor eszembe jut, hogy ő mennyit harcolt és soha sem sírt. Így nekem sem szabad. Amíg ő itt volt nekünk, nap mint nap szépen fejlődött. Néha keresem a választ a miértekre, de tudom hogy soha sem fogok kapni. Vagy talán egyszer mégis…Nem feketében búcsúztattuk, mert ő azt nem érdemelte meg. Színes volt és mi is őáltala. „Bogisan” búcsúztunk el tőle!

Minden nap beszélgetek vele, nekünk most már ő ott van fent, ő a mi kis angyalunk! Az életet tovább kell élnünk, itt van nekünk a két nagyszerű fiúnk,a mi ajándékaink.

És akárhányszor a férjemre tekintek, mindig ott látom a szemében Bogit, mert ő teljesen a férjem volt. Azt a csillogást veszem észre az ő szemében, ahogyan a mi kis Bogicánk csillogott nekünk életünk hét hónapjában. Egy angyali csillogást, ami soha ki nem alszik.

- FrissMédia -