A karácsonyi csendélet mellett, láthatólag szépen beállítva, nagy komolyan egy fiúcska áll. Nem a kamerába néz, oldalra, valakire vagy valakikre, akik mindent elkövetnek, hogy a gyermeket a megkomponált pozícióban tartsák.

Vajon mi vitte rá édesapámat, hogy elhívja a falu egyetlen fényképészét az ünnepi pillanat megörökítésére, és milyen szándékkal vezette rá édesanyám a fénykép túloldalára az első karácsonyom évszámát? Régen tudom már. A fénykép nekem készült, szeretet-üzenet a múltból, a vastagon behavazott mesebeli falu kicsi házikójából. Ahol mindig, de karácsony táján különösen jó volt gyereknek lenni, mert a türelmes várakozás mindig elnyerte jutalmát. Ahol szokás szerint, ha a szülők nem értek rá, a fáradhatatlan nagymama és nagyapa olvasott csodás álmokat szövő esti mesét vagy tanulságos történetet mondtak a saját gyermekkorukról és minden kíváncsi kérdésre türelmesen válaszoltak, még ha az sokadszorra hangzott is el.

Az üzenet tartalmát is értem már: Sohase tudjuk igazán meghálálni, amit a szüleinktől, nagyszüleinktől kaptunk. Egész életünk és benne az egyik legnagyobb keresztény ünnep lehetőség arra, hogy azt a szeretetet, törődést, aggódást, melyet kaptunk immár a gyermekeinknek, unokáinknak adjuk tovább.

A mi karácsonyunkat Marci és Laura unokám nagyon várják már. Előkerülnek a gondosan elcsomagolt, az ünnep varázsát emelő díszek, már sokasodnak a szekrényben az ajándékok és talán érdemes a padlásról a szánkót is elővenni. Mi felnőttek pedig készülünk a meghitt, a gyermeki izgalommal és örömmel teli pillanatokat magunk és az utókor számára megörökíteni. Végtelen szeretettel, ugyanolyan gondossággal készülünk, ahogyan szüleink, nagyszüleink számunkra mutatták.

Cicero gondolatával kívánok mindenkinek áldott, békés, mesés karácsonyi ünnepeket és sikerekben, szeretetben gazdag boldog új évet!

„Legszebb emlék a szeretet, melyet mások szívében hagyunk magunk után.”