Csodálatos karácsonyaim voltak gyermekkoromban, és csodálatos karácsonyaim vannak most is. Amikor kislány voltam, minden szentestét a nagyszüleimnél töltöttünk, együtt a nagy család. Hála Istennek még átélhettem azt, amikor a betlehemesek, csillagosok házról házra jártak, és Jézus születésének misztériumát hozták el hozzánk is. Felnőtt férfiak eljátszották, énekelték nekünk a csodát! Ráadásul a láncot csörgető, bekormozott arcú öreg élcelődéseinek kislányként én voltam a célpontja, és így részese a félelmetes, varázslatos előadásnak.

A csodavárás minden pillanatot áthatott. Késő éjszaka gyalogosan hazafelé menet nemcsak a hideg ébresztett fel, hanem a didergő, jeges, deres havas táj is, ahol a telihold és a csillagok ragyogása megsokszorozódott, és szinte nappali fényben ragyogott minden. Útközben összegyűjthettem a betlehemesek, csillagosok díszítéséből letépődött színes krepp-papír csíkokat. Ezt a tájban megbúvó karácsonyt nemrég sikerült tűzzománcban megörökítenem. És még verset is találtam hozzá:

Ágh István: Szentséges éj

Az este olyan szép volt, hogy lehetn
utolsó is, annyira földi-égi,
annyi malaszttal teljes, hogy a bőség
ünnepélye az éjféli misével
elég volna egy élet emlékére,
s mert azonképpen nyugodott le minden,
embertelenül gyönyörű az éjjel
a hó kietlen síkjain, tetőin,
ha nem figyelném állásom helyéből,
ami kívül van, másvilágon volna,
s ha elfordulna éppen az Úristen,

ki vigyázna a téli álmú fákra?
a lassú szívveréssel telelőknek
ki igazolná életét, ha én nem?
ki lenne velük együtt halhatatlan
ebben a némán elmúló időben?