A kezdeti lépések után hogyan alakult a pályája?

A gimnáziumi évek után 1997-ben felvételiztem a Színművészeti Főiskolára, Szirtes Tamás osztályába. Első alkalommal elutasítottak, de ez nem vette el a kedvemet, felköltöztem Pestre, és először félévet jártam Gór Nagy Máriához, majd Toldy Mária színi tanodájának lettem a tanulója. Itt már Marika nénin kívül olyan nagyságok a tanítottak, mint Miklós Tibor, Nagy Anikó, Fincza Erika, akiknek sokat köszönhettem. Évekig nem is kísérleteztem újra, éreztem, hogy a zenés műfaj áll elsősorban közel hozzám. Kisvárdára hazajártam, ott évi két bemutatónk volt. A Doktorock szeretetteljes környezete, ahol mindenki a közös sikerért dolgozott, nagyon mély nyomokat hagyott bennem. Ma is szívesen gondolok vissza erre az időszakra, hiszen amit Pesten tanultam, azt otthon kipróbálhattam, – még öntevékeny módon rendeztem is – s láttam, mi az, ami működik a színpadon, s mi az, ami nem.

2001 újabb fontos állomás, ekkor nyert felvételt a főiskolára.

Ekkorra fejlődtem annyit szakmailag, hogy alkalmasnak találtak hallgatónak, és én is tisztában voltam azzal, hogyha ezt a pályát magas szinten akarom végezni, akkor ehhez kellenek a főiskolai évek. Szerettem volna egy „papírt” is arról, hogy mit tudok, akkor ez még fontosnak tűnt, ma már ebben is változott a helyzet. Ma már bárki színpadra léphet mindenféle végzettség nélkül, de azt, hogy ez jól van-e így, azt már kinyilvánították nálam idősebb, érettebb, pályatársak, mesterek.

Milyen közeg fogadta a Főiskolán?

Zenés osztályba jártam, operett-musical szakra. Kerényi Imre volt az osztályfőnököm, akitől rengeteget tanultunk, de a különböző tantárgyakat is olyanok tanították, akik valóban nagy tudással mesterei voltak a szakmának. Büszke vagyok, hogy a végzésemkor a diplomámat Székely Gábortól vehettem át. A képzés és a válogatás sikerességét jellemzi, hogy az osztályunkból szinte mindenki a pályán maradt, és megállja azóta is a helyét.

A főiskolás éveket azért tartom fontosnak mindenki számára, mert a növendékeknek egy olyan biztonságot ad, amire szükségük van. Fontos a folyamatos visszajelzés a tehetségről, – s nem akárkiktől, hanem a tanáraidtól, akik a szakma legjobbjai, olyanoktól akiknek sokat adtunk a véleményére – arról, hogy az, amit csinálsz, az jó. Ha valami nem úgy sikerült, – magyarán szólva rossz volt, – azt is kegyetlenül megmondták, de rögtön utána javítottak is és megmutatták, mit kell ahhoz tenni, hogy a helyére kerüljön. Voltak nehéz pillanatok, de ez alatt a négy év alatt megkaptunk mindent, amire szükségünk volt, és a végzés után joggal gondolhattuk, most már valóban rajtunk múlik, mit tudunk kihozni magunkból, mire leszünk képesek színészként.

Mi várta a végzetteket a színházaknál?

Néhányan darabszerződést, mások évadszerződést kaptak. Voltak, akiknek már a főiskolás évek alatt kialakult hol játszanak majd, engem Szirtes Tamás, a Madách Színház igazgatója – aki szintén tanított a főiskolán – többedmagammal szerződtetett magához.

Kezdőként ez ragyogó lehetőség volt, de megismerve a Madách kicsit nagyüzem jellegét, én valami másra is vágytam. Ezután játszottam több helyen is, többek között Veszprémben, Győrben, Rock, Musical Színházban, és a József Attila Színházban, több zenés darab születésénél részt vállalhattam. A határokat – nem csak az eszmei, hanem a valóságost is – átlépve játszottam németül három évadon keresztül Németországban is.

Mit jelentett Önnek idegen nyelven fellépni?

Jól beszélek németül, – bár nem anyanyelvi szinten, – de a fellépésnél, úgy kellett beszélni és énekelni, hogy a néző lehetőleg ne vegye észre, hogy nem német anyanyelvű áll a színpadon. Ezért nagy gondot fordítottak a szinte tökéletes kiejtésre, a fonetikára. A turné színház vegyes társulatával – én voltam az egyik férfi főszereplő, egy német színész volt a másik – három éven keresztül két hónapot voltunk kint, Az Isten pénzét, játszottuk németül.

Még egy gondolat a német fellépésekhez. Azt mondják, a színész csak azon a nyelven tud jól játszani, amin álmodik. Ezt igaznak tartom, mert hiába játszottam a német színpadon, úgy hogy megfagyott a levegő, vagy megnevettettem az embereket, nem éreztem igazán magaménak. Ez csak akkor következhet be, ha az anyanyelvemen közvetítem a szerző gondolatait, és abban az ütemben, ahogy érzem az együtt rezgést a nézők részéről. S ebben a pillanatban, ebben a köztünk lévő tökéletes összhangban születik meg a színjátszás csodája. Gyönyörűek voltak a külföldi utazások, érdekes volt megismerni más hangulatokat, más felfogásokat, de vágytam vissza, hogy újra megszólalhassak végre magyarul.

Jöttek tehát ismét a magyar színpadok.

Igen, elmúlt ez az időszak is, és én alapvetően egy renegát, nyughatatlan személyiség vagyok, ennek minden jó és rossz oldalával együtt. Szeretem a változatosságot, sok helyen megfordultam itthon is, amiből fakadóan megismertem rengeteg kollégát, rendezőket, háttérembereket, s mindez időszakok alatt – ami különös adománya a sorsnak, – nagyon sokat tanultam.

Azt tapasztaltam, nincs különbség a közönségben sem, akár Pesten, akár vidéken játszom. A néző végignézi a darabot, legyen az bármilyen modern feldolgozás is, és utána eldönti, hogy ez tetszett-e neki vagy sem., Figyelembe kell venni, hogy a nézőnek elvárása van felém, a darab felé és a rendezés felé is.

Mindenhonnan békével vált el?

Én remélem, hogy sehol nem bántottam meg senkit, bár azt is tudnunk kell, hogy a mi szakmánk, – mint általában a művészetek – alapvetően érzékeny, nehéz, és hiú emberekkel van tele. Ez természetesen így van jól, de a sok művész, különbözőképpen reagál a kritikákra, észrevételekre, van, aki megfogadja, s van, aki megsértődik, megbántva érzi magát, ha meghallja a nézetétől, elgondolásától eltérő baráti hangot.

Minden színész vannak vágyai, Önnél ez melyik szerep lehet?

Nagy rajongója vagyok Stephen Sondheim-nek, – játszottam az általa írt Orgyilkosokban – s azt gondolom egy ilyen előadást majdnem jobb játszani, mint nézni, ez az amerikai szerző valóban megújította a modern zenés műfajt. Magyarországon sajnos szinte csak a szakmán belül ismert, de nála nem azt kapja az ember, mint egy szokványos musicalnél, hisz a zene, a szöveg, és a színpadi látvány sajátos – s emiatt nehezen is rendezhető – kapcsolatban áll egymással, ez egy igazi zenés dráma. Nem csak a színésztől igényel nagy felkészültséget, de a nézőtől is sok energiát követel, ha igazán élvezni akarja az előadást.

Egy angol szavazáson megválasztották a világ legjobb zenés darabjának, a musicalek királyának a Sondheim: Sweeney Todd című darabját, ami itthon Nyakfelmetsző néven került színre. Ha vágyom valamire, – bár, ez egy nagyon komoly zenei felkészülést kíván -akkor annak eljátszanám a címszerepét.

Amíg az álom megvalósul, hol láthatja Önt a közönség?

Jelenleg az egri Gárdonyi Géza Színház társulatának vagyok a tagja. Tavaly már felléptem ott, s Blaskó Balázs igazgató úr ősztől meghívott a társulatba. Ami vonzó volt, a kedvező kondíciók mellett, hogy olyan szerepeket szánnak ott nekem, ami úgy érzem méltó hozzám. Bonviván vagyok – partnerem Füredi Nikolett – a Lili bárónő című operettben, év elején pedig, a La mancha lovagjában kapom meg a címszerepet. Ez úgy érzem minden férfi színésznek olyan komoly kihívást jelent, amiben én is igyekszem majd legjobban megmutatni önmagamat, gondolataimat a színházról, a világról, és az alapvető emberi értékekről.

Tölgyesi Tibor

Forrás: bdpst24.hu