A második világháborúban, 1943. január 12-én kezdődött meg a Don-kanyarban a szovjet áttörés. A Vörös Hadsereg offenzívája a reggeli órákban indult, mínusz 40 fokos hidegben, és az elhúzódó hősies utóvédharcokban a magyar királyi 2. honvéd hadsereg teljes széthullását okozta. Az 1943 áprilisáig tartó hadműveletben 42 ezer katonánk halt hősi halált vagy tűnt el, 28 ezer sebesültet szállítottak vissza Magyarországra, a korabeli szovjet híradások pedig 26 ezer magyar hadifogolyról számoltak be.

1942 áprilistól 1943 tavaszáig összességében mintegy 250 ezer magyar katonát vezényeltek a Don-kanyarba. Szakály Sándor történész véleménye szerint, ez hozzávetőlegesen 125-130 ezer fő veszteséget jelentett, amit eltűntek, hadifoglyok és sebesültek tesznek ki. A szovjet veszteségek is hatalmasak voltak. Számvéber Norbert alezredes, hadtörténész szerint a magyar–német erők 30-60 százalékos veszteséget okoztak a szovjeteknek 1943 januárjában, például páncélosaik közel felét kilőtték.

Nyíregyházán 2013 májusában helyezték el a Megyeháza falán a dísztáblát, amit a Magyar Királyi II. Rákóczi Ferenc 12. Honvéd gyalogezred, Doni harcokban 1943 januárjában elesett hősök emlékére állíttatott a Trianon Társaság és a Rákóczi Szövetség. 1942. október utolsó napján a nyíregyházi vasútállomáson berakodott 118 tiszt és 3925 fő legénység, azaz 4043 katonából 1943. május 3-án mindössze 21 tiszt és 714 főnyi legénység, összesen 735 katona érkezett vissza a városba. Könnyen kiszámítható, hogy e veszteség borzalmas, 82 %-os volt.

A Don menti tragédia napjainkig eleven, már lassan gyógyuló sebként van jelen közgondolkodásunkban. Az egykori magyar királyi 2. honvéd hadsereget csak rövid ideig illethették a hős jelzővel. 1949 után évtizedeken át árulónak, ellenségnek bélyegezték saját hazájában a II. világháborúban harcolt magyar katonákat. Az I. világháború után a frontról, majd a hadifogságból hazatértek kibeszélhették magukból sorsukat, szeretteik körében lélekben megnyugodva kezdték újra dolgos életüket. A nagy háborúban hősi halált haltaknak a települések hősi emlékműveket állítottak, emlékük őrzésére évenként május utolsó vasárnapját a Hősök Napjának szentelték.

1949 után azonban ez már nem történhetett meg. Idegen eszmék szolgáinak parancsára a frontról hazatért, vagy a fogságot, mely jóval embertelenebb volt, mint korábban bármelyik, megjárt katona nem beszélhetett arról a pokolról, melyben szenvedett, nem beszélhette ki fájdalmát, keserűségét. A hatalom még azt is megtiltotta, hogy a hősi halottak méltó emlékművet kaphassanak szülőföldjükön, falujukban. S ez volt a legfájdalmasabb! A rendszerváltásnak kellett elkövetkeznie, hogy ma már újra emelt fővel emlékezhessünk a II. világháború hőseire is.

A beszédeket követően - a kisvárdai honvédsulisok közreműködésével - koszorúzással, és főhajtással tisztelegtek a hősi halált halt, eltűnt és áldozatul esett magyar katonák emléke előtt.