Nagy Józsefné, Kisvárda város alpolgármester asszonya 1957-ben Szuvák Mária néven született Nyírlugoson. Legtöbben Babikának ismerik, szólítják.

Honnan származik ez a becenév?

Édesanyámnak nagyon tetszett ez a név, és születésem óta így szólított. Abban, hogy ilyen munkát végzek, hogy ilyen feladatokat kaptam a görögkatolikus közösség, és a város életében, úgy érzem, meghatározó volt a születési helyem, a családom, a szüleim, a nagyszüleim, a nevelési módszereik és az, hogy milyen légkörben nevelkedtem.

Milyen emlékeket őrzöl a nyírlugosi gyermekévekről?

Nyírlugoson születtem, görögkatolikus családban. Ez döntővé vált az életem folyamán, mert a szüleim, a nagyszüleim a vallásukat nagyon gyakorló, hívő, keresztény emberek voltak, és bennünket is így neveltek. A testvérem ministrált, templomba jártunk, minden ünnepet megtartottunk. A hit mindig nagyon fontos volt az életemben, s az nagyon nagy kegyelem, hogy én ezt a hitet végig meg tudtam tartani. Bármi volt, ezt soha nem engedtem el, ez adott egy kemény tartást. Mert voltak nehézségek, sőt, vannak is az életünkben, de ha van erős hited, akkor meg tudod magad tartani, mert bízol benne, hogy valamit nevelni akar rajtad Isten. Ekkor képesek leszünk elfogadni a megpróbáltatásokat is. Én elfogadtam mindig Isten döntéseit, soha nem háborogtam, alázattal fogadtam mindent.

Gyerekként nagyon szerettem szavalni. Ünnepeken, versenyeken rendszeresen részt vettem. A vers szeretetét gyermekeim is megörökölték, hisz pici koruktól kezdve rengeteg verset, mesét olvastam nekik az esti lefekvés előtt. Természetes volt az is, hogy este együtt imádkoztunk.

Most, hogy a húsvétra készülünk, eszembe jut, hogy mindig különleges élményt jelentettek az egyházi ünnepek. Legnagyobb varázsa még ma is ezeknek van a családunkban. Édesanyám halála után, az én feladatom lett a hagyományok megtartása, melyet mindannyian hűségesen őrzünk és viszünk tovább.

Gyönyörű gyermekkorom volt. Így visszanézve arra emlékszem, hogy a felnőttek egész héten dolgoztak - nyáron mi is kivettük a részünket a munkából -, vasárnap meg a falu apraja- nagyja a templomba ment. Felvettük az ünneplő ruhát, netán az újat, itt találkoztunk a rokonokkal, falubeliekkel. A felnőttek kibeszélgethették magukat. Mondhatom, nemcsak a ruhánk volt ünnepi, hanem a lelkünk is.

Hol végezted az iskoláidat, hogyan indult a pályád?

Az általános iskolát Nyírlugoson végeztem, aztán Nyíregyházán a Zrínyi Ilona Gimnáziumban érettségiztem. A tanárképző főiskolán tanítói szakon kaptam diplomát. Nagy élményt jelentett a tanítás, hiszen pici koromtól tanító néninek készültem. Ez az eltökéltségem is a gyermekkoromra vezethető vissza. A rokonságomban legnagyobb gyerekként és egyetlen lányként öcséim és unokaöcséim "bébiszittere" voltam. Verseket, énekeket, imákat tanítottam velük. Így a főiskolán, az első bemutató tanításom alkalmával, a gyakorlatot vezető tanárom elismerő szava meg is lepett, de rögtön tanítóvá is avatott. Azt mondta, hogy ilyen tanítójelöltjük még nem volt. Másnap be is dobott a mélyvízbe, beállított egy matematika óra helyettesítésére. A gyakorlóban így ismert meg a tantestület.

Mikor jártál először Kisvárdán?

Elsőéves hallgató voltam a főiskolán, mikor először eljöttem a barátnőmhöz, aki itt lakott. Ez még 1977-ben történt. Egy filmet szerettünk volna megnézni a Krúdy moziban, de nem kaptunk rá jegyet Nyíregyházán, ezért eljöttünk ide moziba. A moziban a barátnőm bemutatta a barátait, s köztük volt a férjem is. Annyi mindenkit ismertem meg itt hirtelen, hogy én nem is figyeltem fel rá. De ő megjegyzett magának, mert utána megkeresett a főiskolán és udvarolni kezdett. Együtt maradtunk és így nem is volt kérdés, hogy ha összeházasodunk, akkor ide jövök Kisvárdára. A diploma megszerzése utáni nyáron összeházasodtunk, és szeptembertől elkezdtem tanítani Petneházán. Majd később Lóri megszületése után bejöttem Kisvárdába, a 3. számú Általános Iskolába, aztán egy kicsit közelebb vágytam, mert a Váci Mihály utcán laktunk, és mivel nem volt felüljáró, a sorompónál rengeteget kellett várakozni. Így kerültem a négyes iskolába.

Hogy érezted magad, hogyan gyökereztél meg itt, Kisvárdán?

Az elején furcsa volt, nehéz volt, minden hétvégét otthon töltöttünk Nyírlugoson. Még a gyerekek is ott jártak templomba, csak amikor elérkezett Lóri elsőáldozásának ideje, akkor fogalmazódott meg bennem, hogy itt kell élni az életünket, úgyhogy akkortól kezdve itt jártunk templomba.

Nagyon jól éreztem magam a munkahelyeimen is. A hármas iskolában is egy nagyon jó közösség volt, Juhász Berci bácsi, nagyon jó ember volt, és nem is csak igazgatóm, hanem mintha a nagyapám is lett volna. Segítőkész volt, megértő és humános. Ő még az a fajta ember volt, aki nagyon tisztelte a családot, és a gyerekeket tekintette a legfontosabbaknak. A négyes iskolában 1986-től 1992-ig tanítottam. Ott is nagyon jól éreztem magam. Matematika tantárgycsoportot tanítottam, bevezettem a szorobán módszert, ebből bemutatókat is tartottam. Izgalmas kihívás volt az akkor induló számítástechnika oktatása is.

Miért hagytad el a pályát, ha ilyen sikerélményeid voltak?

Abban az időben nagyon sokat dolgoztam. Folyamatosan helyettesítettem, építkeztünk, két kisgyerek várt otthon. Mindig éjfél után feküdtem le, kimerültem. Gyakran kerültem az ügyeletre, majd folyamatos kórházi kezelésre. Van egy velem született szívbetegségem, melyet akkor katéter vizsgálattal pontosan diagnosztizáltak. Amikor a hosszúra nyúlt kezelés után hazajöttem a kórházból, Lóránt hatodikos, Annamária elsős volt. Érkezésemre a gyerekek gyönyörűen kitakarítottak, és Lórikám gyümölcstortát sütött nekem. Szabadkozott, hogy nem olyan jól sikerült, kért, legközelebb tanítsam meg vele. Szavai hallatán gondoltam bele: a gyermekeimet nekem kell az életre tanítani, nevelni, nekem kell átadni minden tapasztalatom. Ez az anya legfontosabb feladata! Annamária elsős volt. Családtól való távollétem alatt nem láttam, hogy tanult meg írni, olvasni, számolni. Hála Istennek drága kolléganőim nagyon odafigyeltek rá. Amikor én néhány logikai feladatot szerettem volna megoldatni vele, bár örültem, hogy mindent maximálisan megold, mégis fájt, hogy nem láthattam, hogy tanulta meg a betűvetést, voltak-e nehézségei? Számomra ezek a momentumok adták meg a döntő elhatározást, hogy elhagyjam a pedagógusi pályát, több időt szenteljek nekik. Így utólag látva, jó döntés volt. Nekünk legfőbb értékeink a gyerekeink. Nagyon büszkék is vagyunk rájuk.

A következő állomás az életedben a Levi’s márkabolt volt. Honnan jött az ötlet, hogy kereskedelemmel foglalkozz?

Lóri kezdett felnőni, s főleg Levi’s nadrágokat hordott, csakúgy, mint a férjem. Ám ahogy nőtt, Lórira sehol nem kaptunk Levi’s nadrágot. Még Miskolcig is elmentünk, de ott sem kaptunk rá megfelelőt, s akkor a fiam kitalálta, hogy mi lenne, ha Levi’s boltot nyitnék? Így váltottam.

Izgalmas időszaka volt az életünknek. Nagyon jó partneri viszonyt alakítottam ki a Levi’s-szel, majd jött a Lee és a Wrangler. Ők is nagyon büszkék voltak az üzletre. Minden hónapban jártak ellenőrizni. A Levi’s bolt egyéni arculatát is én találtam ki. Havonta ellenőrzés volt, s mindig mindent tökéletesnek találtak. Olyan feltételeknek kellett megfelelni, mint vásárlási összeg, üzlethelyiség mérete, állandó forgalom, színvonal. Lehet, hogy Annamária divattervezői tevékenységét ez is meghatározta, mert ahogy nőtt, rengeteget segített nekem az üzletben. Minden tavasszal, ősszel divatbemutatókra jártunk. Borzasztóan élveztük. A színházi fesztivál is fontos esemény volt mindig az életemben. Első perctől jártunk az egész családdal, imádtuk az előadásokat, a színészeket. Az örök kedvencünk Trill Zsolt volt. A Levi’s boltból mindig ajándékcsomagot kapott különdíjként.

A plázák megnyitása után már nehezebbé vált a helyzet, mert akik megtehették, hogy elmentek hétvégén, azok ott bevásároltak. Itt megnyíltak a kínai üzletek, aki itthon maradt, az nem vásárolt nálunk. A Levi’s ára is kezdett nagyon felmenni, s aztán úgy döntöttünk, hogy abbahagyjuk. 2006-ban kiárusítottunk, attól kezdve hivatalosan is a férjem vállalkozásában tevékenykedem. Addig is besegítettem a saját vállalkozásom mellett. Emellett lett elegendő időm arra is, hogy önkéntes munkával foglalkozzak.

Hogyan alakult az önkéntes tevékenységed?

Az egyházon belül kezdtem el Mosolygó Béla atya idején. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat Kisvárdai Szervezetének is segítő tagja voltam évekig. Rengeteg adományt hordtam szét kocsival a környező falvakba ugyanúgy, mint később a Karitász idején. A szabadidőmet az önkéntes segítőmunkának szenteltem. Aztán megérkezett Grunda János atya. Akkor testületi tag lettem az egyházközségünkben, majd 2011-től pénztárosa vagyok a közösségnek. 2012-ben alapítottuk meg a Karitászt, János atya biztatására, gyakorlatilag a semmiből. Mivel régóta vállalkozók vagyunk, volt már némi rálátásunk az egészre, ezért remekül megszerveztük a Karitászt. János atya meghirdette a templomban, hogy használt ruhát, élelmiszert gyűjtünk, hamar kiderült, hogy szükségünk lesz egy helyiségre. Akkor mentem az önkormányzathoz, hogy kérjek tőlük helyet, s megkaptunk a Malom közben két helyiséget. Egyikben gyűjtjük, a másikban szortírozzuk az adományokat. Minden adománynak nagyon örülünk, bárki hozhat használt ruhákat, tartós élelmiszert. Hétfőn és szerdán négytől ötig van nyitva a helyiség.

Elkezdtünk adományokat gyűjteni, megszólítottunk vállalkozókat, vállalatokat. Hirdettünk, leveleket írtam nagyon sok helyre, kisvárdai üzleteknek. Kaptunk is adományokat, majd azt is megengedték, hogy az üzletek előtt gyűjtsünk élelmiszert. Volt olyan alkalom, hogy két tonna élelmiszert gyűjtöttünk karácsonyra. Ez szinte hihetetlen volt! A másik fontos lépés az volt, hogy gyerekeket, a Szent György Általános Iskola tanulóit is bevontuk a gyűjtésbe és az osztásba is. Ők nagyon élvezték a feladatot. Egyre inkább úgy gondolom, hogy a gyerekeket is részeséve kell tenni az önkéntes segítő munkának, hogy fogékonyak legyenek erre. Biztos vagyok benne, hogy ezt a tapasztalatot felnőttként sem felejtik el, és másokra is odafigyelnek majd.

A tavalyi évben arra kaptunk felkérést, hogy mutassuk be a szervezetünk működését. Az egyházi vezetésben fogalmazódott meg, hogy mivel már olyan jól működik nálunk a Karitász, ezért jó lenne, ha ennek a mintájára az egyházmegyében a görögkatolikusok külön szervezeteket hoznának létre. Máriapócsra hívtak, hogy tartsak bemutatót, adjak tanácsokat a többieknek. Meggyőződésem, hogy a jó szervezettség a sikerünk titka. Már a kezdetkor felvettünk mindenkit a nyilvántartásunkba, mindenkiről kartont vezetünk. Ha jön egy rászoruló, az ő papírjára is ráírjuk, hogy mit kap, és nálunk is van egy adatlap, amire felvezetjük az adományozás idejét és mértékét. Fontos volt ezt így kitalálni, hogy megpróbáljunk igazságosak lenni.

Sok segítséget kapunk Hollandiából is, sokat lobbizok, s a mai napig keresem is a lehetőségeket, a kapcsolatokat. Néhány év múlva már az önkormányzatnál is nyilván tartottak bennünket, mint segélyszervezetet. Sőt már a környező falvakból is bejártak hozzánk a szegények. Mindezért 2014-ben a Caritas Hungarica kitüntetést kaptam meg Budapesten a Szentek templomában Bell Miklós váci püspöktől.

Hogyan, milyen módon lettél alpolgármester asszony?

A kitüntetés hírére, Durucz Gabi behívott a rádióba, és a Kisvárda újságban is megjelent rólunk egy cikk. Így nem sokkal később Dr. Seszták Miklós miniszter úr, úgy gondolta, hogy jó lenne ezt a társadalmi tevékenységet kiterjeszteni a városban, s meg is lepődtem, amikor Leleszi Tibor polgármester úr tolmácsolta miniszter úr felkérését, hogy egy alpolgármesteri tisztségben csináljam ezt a munkát az önkormányzatnál. Először gondolkodási időt kértem, mert tudtam a Karitászban végzett munkámból, hogy ez nagyon nagy felelősség, ha az ember jól akarja csinálni. A Karitászban nagyon remekül alakultak a dolgok, mert nagyon jó segítőim vannak, akikre lehet számítani.

A férjemmel alaposan meggondoltuk ezt a kérést. Először elutasítottam, de aztán újra megkeresett Polgármester úr, hogy vállaljam el, s akkor végül igent mondtam. Megbeszéltük a férjemmel, hogy ezt csak annyi időben fogom csinálni, mint a Karitászt, két délelőtt, vagy két délután, s ha ebbe így beleegyeznek, akkor én ezt önkéntes munkában ingyen elvállalom. Fizetés nélkül csinálom a mai napig, most április 15-én két éve lesz, hogy kineveztek.

Növekedtek azóta az elvárások? Hogyan bővült a tevékenységi köröd?

Arra már két éve is felkérést kaptam, hogy amikor rendezvények vannak, akkor alkalmanként én képviseljem a várost, mert Polgármester úr túl sok elfoglaltsága miatt nem tud mindig jelen lenni. Tavaly ilyenkor nagyon sok feladatot kellett ellátnom, s egy infarktus gyanúm is volt. Aztán visszafogtam magam, már tudok nemet is mondani. Emellett még itt van a vállalkozásunk. Az egyházban pénztáros vagyok, ott is igyekszem eleget tenni az elvárásoknak. Sokat gondolkodom azon, hogy miért csinálok ennyi mindent, és arra jutottam, hogy talán azért, mert mint mondtam, Nyírlugoson ebben nőttem fel. Az apai nagyapám mind az első, mind a második világháborúban katona volt. A II. világháborúból hadirokkantként tért vissza, de úgy, hogy nem tudott járni, vezetni kellett. Ellőtték a jobb karját és a bal lábát. Az édesanyám édesapja a Don mellett halt meg. Abban az időben nagyon sok hadiárva és hadiözvegy élt a mi falunkban is. Ahogy láttam gyermekkoromban, a falusi asszonyok önzetlenül, felelősséggel segítették egymást. Pillanatok alatt megszervezték a rászorulók, az elesettek felügyeletét, ellátását. A nagymamám minden vasárnap ebédet vitt a falu végén lakó öreg néninek, akinek a férje és a testvérei is a háborúban haltak meg.

Ma sokan meglepődnek ezen a szokásomon, hogy mindenkinek segítek, és szóvá is teszik, de nekem ez nem tűnik fel, mert ezt hoztam magammal. Ha itt a környékünkön megláttam, hogy vannak emberek, akik nem esznek, vettem nekik kiflit és májkrémet, hogy egyenek. Később már jöttek is segítségért. Ha a férjem ment ki a kapuba, mindig megjegyezte, hogy menj, mert vár a pártfogoltad. Nekem ez nem gond, hogy segítsek. És így visszatekintve szerintem ez a legszebb örökségem, amit a családomtól kaptam, hogy önzetlenül tudok segíteni másoknak. Tényleg úgy gondolom, hogy nem visszük el az anyagi javainkat a másvilágra. Hála Istennek úgy érzem, ezt a szemléletet tovább tudtam adni a gyermekeimnek is, mert annak idején, mikor Lóri felkerült Pestre, a Biblia és a Kincskereső kisködmön volt a táskájában, azt vitte el először magával. Annamáriának is ugyanúgy értékesek a gyerekkori könyvei. Szereti, megbecsüli őket.

Még nem beszéltem a Sója-házról. Az önkormányzat 2015 novemberében nyitotta meg a kint a Sorompó utcában a Sója Miklós Szociális Közösségi Házat. Ez a gyönyörű közösségi ház a KAPU 2 pályázat keretében épült, a cigányok integrációját szeretné segíteni ezzel a város és az egyház. Található itt mosókonyha, zuhanyzó helyiségek külön férfiaknak, külön nőknek. Internetes szoba, játszó szoba a gyerekeknek, közösségi tér. Hét munkatársunk dolgozik itt. Van két munkatárs, akit a görög egyház alkalmaz, két önkormányzati referens, és három cigány munkatárs a telepről, akiket a Ceferinó Intézet fizet. Ez a hét ember felügyeli a működést. Rendszeresen mosnak a romák. A gyerekeknek csakúgy, mint bármely oktatási intézményben ünnepeket szervezünk. Minden nap van játszóház, internetezés. Ennek a koordinálása is az én feladatom. Minden hétfőn reggel van egy megbeszélés, jönnek a munkatársak, hogy mit végeztek el, mi a terv a hétre, esetleg tanácsot kérnek, hogy mit hogyan csináljanak. Megtárgyaljuk, hogy milyen problémák adódtak, mit kell elrendezni, kiknek kell kérvény, kinek kell segély. Mindent tudunk az ott élőkről. Most már nagyon jól működik, de tavaly nagyon nehéz időszak volt, sokszor rendőri segítséget kellett hívni, mert az ott dolgozó munkatársakat is megverték. Nehezen értették meg az ott élők, hogy értük hoztuk létre ezt az intézményt. Ha akkor rászóltak valakinek a gyerekére, akkor a gondozónak látták el a baját.

Hogy változott meg az ott élők hozzáállása?

Lassan, nagyon lassan. Amikor nagy cirkusz volt, akkor bezártuk a házat, nem volt egy hétig nyitva. Hiába volt bekamerázva, hétvégenként nagyon sok kárt okoztak. Nyitott kapu van, kosárlabda pálya, mégis kivágták a kerítést. Az elején csak romboltak, most viszonylag nyugalom van. Lehet velük szépen haladni. Ezt öt évig kell közösen üzemeltetnie az egyháznak és az önkormányzatnak. Egyik munkatársunk gyerekeket korrepetál, kiállításokat szervez, közösen alkotnak, készülnek az ünnepekre. Én is ki szoktam menni ezekre az eseményekre. Hívják a felnőtt lakosságot is a rendezvényekre. Voltak már író-olvasó találkozók, egészségügyi előadások, ahol a Karitász ajándékcsomagot osztott, most zenés-táncos mulatságot szervezünk a felnőtt lakosságnak. Fontosak a közösségi programok.

Heti 15-20 mosás van a mosókonyhában, ahol mindent a ház biztosít. Amíg tart a mosás, addig a munkatársaink tanácsot adnak egészségügyi, háztartásvezetési, főzési témában. Nagyon sok, nagyon szegény család van, akiknek segítenünk kell. Nem kis feladat ez.

Hozzám tartozik még a városban aktívan működő harminc Civil Szervezet munkájának koordinálása, segítése és a rendezvényeiken való részvétel.

Az önzetlenség, az áldozatvállalás nagyon fontos szerepet tölt be az egész családod életében is. A többiek hogyan kapcsolódtak, kapcsolódnak be az önkéntes munkába?

A fiunk, Lóránt közel 20 évig vezette a Doctorokot, és Kisvárda színházi életében meghatározóak voltak ezek a produkciók. Soha nem sajnálta egész nyarát, szabadidejét feláldozni egy-egy előadás kedvéért, ezzel mellőzve karrierépítését, pihenését. Ő is elhivatottan szentelte a városnak a tehetségét. Annyira hitt abban a munkában, amit csinált, hogy képes volt víziójának az egész családot megnyerni. Minket is bevonzott, mert Annamária volt a jelmeztervező, kivitelező. Én segítettem varrni, ha kellett cikket írtam a Kelet-Magyarországnak, ha kellett sütöttem a sajtos pogácsát. A férjem a színpadi díszletet ácsolta, csinálta, így az egész család húsz éven keresztül aktívan önkéntes munkát végzett Lóri által. Csodálatos időszak volt az életében, az életünkben.

A férjem karosszéria-lakatos, saját műhelye van, s mindent vállal, amit mi kitalálunk. Ám neki is van egy különleges hobbija. Amikor egyszer Németországban meglátogattuk a fiunkat, ahol éveken át játszott, akkor elmentünk egy házi sörfőzdébe. Nagyon megtetszett neki. Miután hazajöttünk, egy fél évig folyamatosan töltötte le a sörfőzési recepteket az internetről, s azokat tanulmányozta. Majd Budapesten minden eszközt és alapanyagot megvásárolt a sörfőzéshez, és elkezdett sört főzni. Nagyon finom sörei vannak, amit a baráti kör borzasztóan élvez. Egy-egy rendezvényen is szeretik a sörét, ahol ingyenesen kóstoltatja.

Igazi tehetséggondozó vagy. Mi a titkod?

Nagyon szeretni kell a gyermekeket. Mindent átadni, mindenre megtanítani őket, ez a legfontosabb számomra. Legyünk következetesen szigorúak, de szeressük nagyon őket! Szeretni, hiszen a te véred! Majd engedni, hogy rátaláljon a saját útjára.

Amikor Lóri először kimondta, hogy színész akar lenni, az nagyon váratlanul ért bennünket. A férjem úgy szeretett volna fejleszteni, hogy közben Lóriban gondolkodott, ezért a suli után mindig segítenie kellett a műhelyben. Azt a vágyát, hogy színész legyen, én értettem meg hamarabb. Majd próbáltuk a páromat puhítani. Minden azt mutatta, hogy odavaló, mert minden próbálkozása elsőre sikerült, és mindenhol tehetségesnek tartották.

Most ha bárhol játszik, megyünk, ott nézzük meg. Jelenleg Egerben alakítja a La Mancha lovagja címszerepét. Nem társulati tag, egy-egy szerepet vállal, szabadúszóként van jelen a színházi világban.

Annamária közgazdász, divattervező. Párizsi tanulmányait befejezve, itthon építi az általa megálmodott GRANDPA márka arculatát. Már volt Londonban egy bemutatkozáson, tervez, értékesít, lassan építi a márkáját. Most éppen Párizsba készül.

Alpolgármesterként nagyon sok hasznát veszed a kompetenciáidnak, a tanítóságodnak, a vállalkozásban elvégzett feladatoknak, a Karitászban végzett tevékenységednek. Mi a titka annak, hogy mindenben örömöt találtál?

Elsősorban az önmagunkra, önmagunkba való figyelés a legfontosabb. Viszont amire képes vagy, azt a legjobb tudásod szerint kell csinálnod! Amikor először kényszerültem dönteni abban, hogy továbbvigyem a tanítói pályát, akkor mélyen magamba tekintve, az fogalmazódott meg bennem, hogy elsősorban anya vagyok. És bármennyire tanító voltam, azt akkor félretettem. A tanítóságomat kiéltem a gyermekeimmel, csak velük foglalkoztam, mert amikor a kórházból hazajöttem, akkor nagyon megijedtem, hogy nem lesz időm felnevelni őket. Az fogalmazódott meg bennem, hogy annyi mindent tudok, és még alig adtam át valamit ebből a tudásból. Nagyon sokat imádkoztam akkor is, és döntöttem amellett, hogy elhagyom a pályát. Azt gondolom, hogy jól döntöttem, mert megérte a gyermekeimmel foglalkozni. Bár nagyon szerettem az osztályomat, de úgy gondoltam, ha van két gyermekem, akiknek én adtam életet, nem ők kérték, én akartam őket, akkor felelősséggel tartozom irántuk, és meg kell nekem adni mindent nekik. Aztán ahogy nőttek, úgy lett egyre több szabadidőm, és akkor vállaltam a többi feladatot. A hitem segített mindenben, hogy el tudtam csendesedni, s figyelni a Jóistenre, s megérteni, hogy mi miért történt. Biztos vagyok benne, hogy minden valamiért van. Ha egy nagyon rossz dolog történik velünk, biztos, hogy abból lesz egy jobb. Ha odafigyelek magamra, akkor abból is tanulhatok, csak bátran állni kell a sarat. Nem szabad lustának, visszahúzódónak, tunyának lenni. Ha jönnek a feladatok, azért jönnek eléd, mert képes vagy rá! Nem jön a feladat, ha nem vagy rá képes. Meggyőződésem, hogy ezt a jelenlegi megbízást is el tudom végezni a vállalkozói szerepemnek köszönhetem, mert ott nagyon oda kellett mindig figyelni a határidőkre, nem lehetett tologatni az elvégzendő adminisztrációt. 1990 óta vagyunk vállalkozók, s nagyon hamar megtanultam, hogy: „Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra!” igazságát. Lehet, hogy holnap még ráérnék, de megtapasztaltam nem egyszer, hogy mindig közbejön valami, és nem érek rá megcsinálni.

Rengeteget dolgozol. Mi a hobbid?

Komolyzenét hallgatni és színházba járni, ezek a dolgok kapcsolnak ki a legjobban. Nagyon szeretek olvasni, szeretem a verseket. Ám az utóbbi időben csak novelláskötetekre futja az időmből. Régen nagy hobbim volt a horgolás, de arra már egyáltalán nem maradt időm.

Mi alapján válogatod az olvasmányaidat?

Nem szeretek újraolvasni könyveket, és filmeket sem szeretek újranézni. Korábban mindig ismertetők alapján választottam. Nagy meglepetés volt Annamária barátainak, amikor felfedezték a könyvespolcomon Ulickaját. Szeretem az újabb, divatos, igényes világirodalmi szerzőket. A versekért töretlenül rajongok, Arany János a megunhatatlan, örök kedvencem.

Évekkel ezelőtt a város lakói leginkább a kiskutyádról ismertek fel. Beszélnél az állatok iránti szenvedélyedről?

Nálunk nagy becsben vannak az állatok is. Sokan mondták már nekem, hogy úgy szeretnék nálatok kutya lenni, Babika! Mollyka miatt lettünk ilyen állatbarátok. Ő, a kis mopsz tanított meg bennünket így szeretni az állatokat. Mindig is szerettem az állatokat, de Molly elmélyítette bennem ezt az érzést. Annamária nézte ki magának, hogy ő szeretne egy kutyát a lakásba. Székesfehérvárra mentünk érte. Akkor még csak egy maroknyi kutyus volt Molly. Rögtön, első találkozáskor megszerettük. Ez az öthetes kis csöppség már akkor szobatiszta volt. Nekünk ő volt a minden, alapvetően megváltoztatta a viszonyunkat az állatokhoz. Amikor Annamária Pestre került, ránk maradt Mollyka. Jó volt, hogy itt maradt velünk, mert kitöltötte a gyerekek után maradt űrt. Egy igazi családtag volt. Amikor kocsiba ültünk, az anyósülés volt az ő helye. Amikor elment, sokat sírtunk utána, míg a férjem hozott egy kis komondort. Nagy komondorunk van kint a telepen, és ha kimegyünk, úgy öltözünk, hogy átöleljen, körbenyaldoshasson bennünket. Mindent szabad nekik.

Nagyon fontos a kutya. Sok mindenre megtanított bennünket, például a feltétel nélküli szeretetre. Ha valami rosszat tett, és összeszidtuk, utána ugyanúgy bújt hozzánk. Amikor hazajöttünk valahonnan, olyan örömmel várt bennünket, azt sem tudta, hogy hízelegjen. Ragaszkodott hozzánk, mindenhová elvihettük. Szerintem sokkal kevesebb az ember az állatok nélkül. A gyerekeknek azért van rá szükségük, mert megtanítja őket a felelősségteljes gondoskodásra. Majd az érzelmi kötődés, az érzelmi szálak kialakulásakor is sokat segít, és a legfontosabb, hogy elfogadóbbá válik általa.

Sokat utaztatok a világban? Megosztanál velünk egy emléket?

Egy télen Egyiptomban pihentünk a családdal, és szinte mindent bejártunk. Nagyon szép volt. Amikor elmentünk a piramisokhoz, jöttek a kiránduló iskolások, akiknek ruházata nagy szegénységről árulkodott. Sírtam, amikor megláttam őket. Ami édesség volt nálunk, mindent odaadtunk nekik. Volt egy kisgyerek, aki mindig, mindenhová utánunk jött. Mondtam a férjemnek, hogy hozzuk haza! „Nézd már a szemét! Hogy néz rám!”, teljesen levett a lábamról. A férjem azóta is emlegeti, hogy ha akkor nincs észnél, már egész Egyiptomot idehoztam volna!

Rengeteg szép helyen jártunk, de mostanában itthon utazgatunk.

Milyen irányban bővült a világra való rálátásod?

Fontos, hogy lássam a nehéz sorsú emberek életét, s a magamhoz mérten tudjak rajtuk segíteni. Tudjak az érdekeikért kiállni. Így, hogy az alpolgármesterséget elvállaltam, több lehetőségem van az szegények, az elesettek, a rászorulók érdekeinek képviseletére. Bátran odamehetek bárkihez, bátran kérhetek segítséget, jobban utána tudok nézni, hogy milyen segítséget igényelhet. Csak ezt tartottam fontosnak, amikor elvállaltam ezt a feladatot. Én most is úgy érzem, hogy egy szolgálatot végzek itt.

Annyi mindent kaptam az életben, s ezt csak úgy köszönhetem meg, ha valamilyen módon adok vissza belőle a többi embernek. Nem tékozolhatom el az erőmet, ha valamit meg tudok csinálni, akkor meg kell csinálnom. Akinek sokat adtak, attól többet várnak – ezt vallom. Ez egy belső indíttatás. Nem az elismerésért teszem, amit teszek. Sőt, nem is szeretem, ha ezt szóba hozzák. Nem vágyom semmire. Ameddig örömömet lelem ebben a munkában, és bírom csinálni, addig teszem a dolgom. Ám azt is elhatároztam, ha az egészségem már nem engedi ennek a feladatkörnek az ellátását, akkor abban a pillanatban megköszönöm a város és a városvezetés bizalmát.

Amióta elvállaltad ezt a feladatot, milyen más oldaláról ismerted meg a várost?

Látom, hogy mennyit tesz a város vezetése Kisvárdáért. Látom a beruházásokat, a rendezvényeket. Nagyon sokat fáradoznak azért, hogy szebb, élhetőbb legyen környezetünk, hogy egyre jobban érezzék magukat a kisvárdaiak. Megtiszteltetés, hogy én is közöttük lehetek, jót cselekedhetek, mert: „Az emberek cselekedeteinek csakis a szándék szabja meg értékét, és az önzetlenség teszi tökéletessé.”

Forrás: Közeli is személyes (Czomba Magdolna)

www.facebook.com/kozeliszemelyes/

-Friss Média-