Bábás Erika, tűzzománcművész Nyírbátorban született, gyermekkorát akkor még Lakatos Erikaként Hodászon töltötte. 14 évesen került Debrecenbe, ahol a Fazekas Mihály Gimnázium matematika tagozatán érettségizett. A Nyíregyházi Főiskolán szerzett matematika-rajz szakos diplomát. 1985-től él Kisvárdán.

Hol kezdődik a Te történeted?

Hodászon. Nagyon szerettem azt a helyet. Habár nagyon kevés ideig, 14 éves koromig éltem ott, több szép történetet is őrzök abból az időszakból.

Van egy családi legenda, amire nem emlékszem, mert egyéves ha voltam, amikor történt. Az imádott nagymamámtól tudom, ő emlegette, hogy mindig a kezembe adott egy irkát és egy ceruzát, ha vigyázott rám, s én azt az irkát telerajzoltam. Nagyon sok irkát és nagyon sok ceruzát kaptam. Még nem beszéltem, nem jártam, de a ceruzával már akkor is elvoltam.

Aztán emlékszem a cseresznyefára az udvarunkon, a zöld levélre, a gyönyörű piros cseresznye színére. Ez a kép pontosan megmaradt az agyamban. Azóta is izgat ez a két szín együtt.

Amikor matematika-rajz szakos tanárként végeztem a főiskolán, s visszamentem az általános iskolai tanáromhoz, elővette a dolgozatfüzeteimet. Elrakta, mert nemcsak hogy hibátlan volt a dolgozatom, hanem a dolgozat végén még díszítő sort is rajzoltam. Bevallom, még magam is meglepődtem ezen. Vagy ha írni kellett a teáskannáról egy fogalmazást, akkor nem elégedtem meg azzal, hogy megírtam a szöveget, de megrajzoltam, és ki is vágtam egy teáskannát papírból, s beragasztottam a füzetembe.

Nagyon jó általános iskolába jártam, még így felnőtt fejjel visszanézve is azt gondolom, hogy minden tantárgyból a maximumot adta. A rajztanárom főleg művészettörténetet tanított, s szinte még ma is magam előtt látom, amikor először mutatta Gauguin - Fekete sertések című művét. Megőrültem tőle, hogy miért az a címe, mikor van ugyan rajta két fekete malac, de egyébként sokkal több szereplője van a képnek.

Miért éppen Debrecenbe mentél gimnáziumba?

Valóban nem volt gyakori, hogy a falunkból Debrecenbe mentek a gyerekek továbbtanulni. Igazából rajzzal szerettem volna inkább továbbmenni, de a rajztanárom azt mondta, hogy művészeti iskolába csak a festőművészek gyerekeit veszik fel, ezért inkább meg sem próbáltam. Mivel nagyon szerettem a matematikát, ezért matematika tagozatra mentem Debrecenbe a Fazekas Mihály Gimnáziumba. Valószínűleg az is közrejátszott ebben a döntésben, hogy gyerekként sokat jártunk oda, s nagyon megtetszett a város. Ott aztán maximálisan kihasználtam azt a lehetőséget, hogy van színház, hogy elmehettem kulturális programokra az egyetemen. Ott is megtaláltam, ami engem érdekelt, a legendás hírű Bíró Lajoshoz jártam rajzolni a Medgyessy-körbe. Önállóan találtam meg azt a közösséget, ahová jártam négy éven keresztül. Ennek az lett az eredménye, hogy tizenhat évesen megrendezhettem az első kiállításomat a kollégiumban. Annyit dolgoztam két év alatt, főleg nagyméretű ceruzás tanulmányrajzokat készítettem arcokról, fejekről, hogy összeállt egy bemutatható anyag. Nagyon természetesnek éreztem az egészet.

Ezután Nyíregyházára mentem a Bessenyei György Tanárképző Főiskolára matematika-rajz tanári szakra.

Hogyan alakultak a főiskolai éveid?

Kétlaki élet volt matekosnak és rajzosnak lenni. Más volt az élet az ötödik emeleten lakó rajztanárjelöltek, és a harmadikon lakó matekosok között. Ha egész nap rajzóránk volt, akkor felvettem a vászonlebernyegemet, ha analízisóránk volt, akkor szoknyába és blúzba öltöztem.

A főiskolán az értékelés is jó tanítómester volt. A féléves rajztermésünkből kellett ötöt választani. Sokszor igazságtalannak tartottam az osztályzatot, de nem kérhettem magyarázatot, mert a művészetben nincs objektív mérce, és ez végtelenül bántotta az igazságérzetemet. Ám később még ez a keserű tapasztalat is hasznomra lett, mert amikor a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületéhez pályáztam, ott is saját belátásom szerint kellett tíz művet kiválasztani. Sokan ott véreznek el, hogy sokféle stílusú képet visznek, s nem győzik meg a zsűrit a világuk hitelességéről. Ha nem tudsz egy egységes dolgot mutatni, akkor a művészekből álló zsűri azt gondolja, hogy nincs „egységes világod” és nem lehetsz tag.

Hogyan jutottál Kisvárdára?

Az uram hozott, pedig amikor volt a zárótanításom, annyira tetszett a rajz tanszék vezetőjének, Bényi Árpádnak, hogy Debrecenbe hívott tanítani. Oda mentem volna, ha a férjem nem hoz magával Kisvárdára.

Mik voltak az első benyomásaid Kisvárdáról? Mikor jártál itt először?

Sokkal kisebbnek gondoltam a várost, mint valójában. Nagyon tetszett, amikor először megérkeztem ide, hogy szép az állomás épülete, vannak emeletes házak, van lakótelepe, de az igazi csoda az volt, amikor a férjem megmutatta a várat. Kisvárda nemcsak modern a város, hanem van múltja is. A várnál különösen tetszett a gyönyörű fás rész, ami körülvette. Azok a fák nagyon hiányoznak. Nagyon misztikus volt az egész.

A diploma megszerzése után jöttünk ide lakni 1985-ben. Két gyermekünk van, Kinga és László, akik itt nőttek fel. Ettől lett igazán szép Kisvárda.

Az első munkahelyem a Vári Emil Általános Iskola volt, 2005-től a Weiner Leó Művészeti Iskolában tanítok. Ezzel párhuzamosan 2005-től a Bábás Műhelyben közösen dolgozunk a férjemmel.

Mióta zománcozol?

1992-től jártam Nyírbátorba a Pedagógus Zománcművész-telepre a férjemmel és a gyerekeimmel. Itt tanultam meg a festőzománc technikáját. A képzés után sokszor ért az a vád, hogy azok festőzománcoznak, akik nem tudják a rekeszzománcot, mert nincs képzettségük hozzá. S akkor elmentem tanulni Budapestre, a Práter utcai ötvös iskolába. Két évig jártam oda úgy, hogy közben tanítottam, szakkört vezettem, családanya voltam. Míg az ott tanuló diákok napi nyolc órát gyakoroltak, addig én egy nap tudtam gyakorolni. Így szereztem ötvös-aranyműves szakképzettséget, és így is hű maradtam a festőzománcozáshoz.

Honnan jött a zománcozás?

A zománc egy fémre ráégetett üvegréteg. Zománcozott dísztárgyakat korábban is láttam, de a technikát a főiskolán ismertem meg. Bármilyen ismeretlen anyaggal találkoztam, mindenre kíváncsi voltam. Már kicsi koromban is a homokozóban összetört katedrál üvegdarabokkal játszottam. Összegyűjtöttem azokat, alátettem egy ezüstös csokipapírt, és azon néztem, hogy csillog.

Minden szombaton Nyírbátorba mentem a családommal, vitt a kíváncsiságom. Makrai Zsuzsa zománcművész volt a szervező-vezetője az Alkotóháznak. Megszállott ember, mint mindenki, aki ilyesmibe fog. Nagyon sokat kellett dolgozni, de a legnehezebb feladat az volt, hogy megtanuljunk kritikusnak lenni önmagunkkal szemben. A MAOE-hoz a festményeimet kellett vinni, de a zománcaimmal vettek fel. A Lélekmadár, A természet temploma, Korpusz – ezekkel a képekkel pályáztam. A Korpusz alkotási folyamatára tisztán emlékszem. Az Esze Tamás utcán laktunk, az udvaron rajzoltam, a földön ülve, nyáron, hétágra sütött a nap. Megállt az idő.

Mesélnél a zománcozás alkotói folyamatáról is?

Budafokon a Lamparth Zománcárugyárban volt a Tűzzománcművészek Magyar Társaságának workshopja, ahol gyári körülmények között dolgozhattunk. Először voltam a tűzzománcművészek között. Nagy alapozott vaslemezeket kapott mindenki,és elkezdődött a munka. Második nap mertem a kezembe venni, és hagytam, hogy hasson rám a majolika barna szín, a felületi osztások, és egy fél nap alatt elkészült, egyetlen égetéssel a Labirintus című művem. Szoba méretű kemencében egy fél órát égett, majd kijött. Tulajdonképpen, ezzel a képemmel váltam igazi tagjává ennek a különleges társaságnak. Báron Laci bácsi, a rangidős zománcművész rituális befogadásként mondta: „Erika, ma nagyot alkottál!”.

Ez a mű mélyről jött, nem a pillanat műve volt, csak le kellett csendesedni. Az aranymetszésen alapuló főiskolai munkám, a szövött kárpitom lehetett az előkép.

Az utóbbi években egyre több a vallásos témájú alkotásod. Gondolkodtál már ennek az okán?

Balanyi Károly zománcművész azt írta, hogy filozofikusak a képeim, de ha most ránézek az „angyalos” képemre, aminek az alapját egy zsoltárrészlet adta: ”Az úr parancsolt felőled az ő angyalainak, hogy őrizzenek téged minden utadban”, akkor az jut eszembe, hogy innen látszik, hogy az egész életemet átszőtte a vallásosság. Csodálatos családban nőttem fel. Minden húsvétot, minden karácsonyt együtt ünnepeltünk. Olyan karácsonyok voltak azok, amikor a csillagosok, a betlehemesek, és a kántálók is jöttek. Máig érzem a jó meleg szobában a sült tök illatát. Édesapám református, édesanyám katolikus volt, de ez soha sem volt akadály abban, hogy megéljék a hitüket, a hagyományaikat.

A Hittörés című képemnek is különös története van. Ez a kisvárdai római katolikus templom gyóntatószékébe készült eredetileg. Egy ovális alkotás volt, és egy nagyon különleges találkozás az anyaggal. Mert újra és újra tanulnom kell az anyagról, és meg kell próbálnom megérteni, hogy megtanuljam a kezelését. Szóval, ott kezdődik a történet, hogy eltört a gyóntatószék üvege, és aranylemezes üveget dolgoztam bele. Beillesztettük, csodálatos volt, és másnap szóltak, hogy eltört. Megcsináltuk még kétszer, s azok is eltörtek. Bevontunk mérnököket is, de nem lehetett megoldani a problémát. Az így eltört kereszteket végül képpé alkottam. Most így visszatekintve azt látom, hogy minden elrontott munkából készült alkotás egy mérföldkő lett az életemben.

A Magyar Iparművészet című folyóiratban láthatjátok az Aprószentek című alkotásomat, ez már egy közgyűjteményé lett, a kecskeméti Cifrapalota vásárolta meg. Az első kiállítása után rögtön meg akarta vásárolni egy műgyűjtő, de a művészettörténész azt mondta, hogy nem engedheti meg, hogy ez az alkotás egy magángyűjteménybe kerüljön, elrejtve az emberek elől. Azóta a kortárs keresztény művészeti gyűjtemény részeként viszik kiállításokra, legutóbb a Vízivárosi Galériában jártunk.

Milyen a viszonyod az üveggel?

Még egy szenvedély, csak itt már bővül a kör a férjemmel, mert közösen dolgozunk. Látom előre, hogy mi lesz belőle. Megtervezem a munkafolyamatot. Az a része a legérdekesebb, amikor megfestem. A legszebb, ha a templomokba készítünk ólomüveget. Ez megtörtént már Tornyospálcán, Jékén, Fényeslitkén és Kisvárdán is.

Személy szerint én mindent elhiszek neked. Te mióta hiszed el magadról, hogy művész vagy?

Mikor tudatosult benned, hogy ez művészet, amit csinálsz?

Mindenki művész, aki annak gondolja magát. Inkább azon kellene elgondolkodni, hogy hajlandóak-e az emberek megmérettetni magukat?

Nagymamám már az irkánál megmondta, hogy művész vagyok. Aztán Debrecenbe jártunk sokáig orvoshoz, s ha nem volt ott Koppenmájer főorvos, amikor hazaértünk, lerajzoltam a családomnak, hogy nézett ki az a doktornő, aki ott rendelt. Ekkor már a család is megerősített, hogy tehetséges vagyok. Mindig kézimunkáztam, teret rendeztem, minden dekorációt én csináltam otthon és az iskolában is. Szerettem az anyagot. Hihetetlen kíváncsiság gyötört. Mindenféle anyagot meg akartam ismerni, kipróbálni. Mindig is rengeteget foglalkoztam manuális alkotó tevékenységgel. Kisgyerekként megterveztem a kis terítőt, és olyanra hímeztem. Megterveztem az ikebanát, és pontosan elkészítettem.

Amikor Bíró Lajos körében realisztikusan le tudtam rajzolni az alakokat és a körülöttem lévő világot, akkor ott jelent meg először a csírája annak a gondolatnak, hogy talán van közöm a művészethez. Azt hittem, hogy akkor még elég az, ha valamit le tudok rajzolni realisztikusan.

Aztán jöttek az anyagok, amelyek még mindig az iparművészethez tartoznak, nem a képzőművészethez.

Huszonhat éves koromtól zománcozok. De a művész születése az a pillanat, amikor az anyagot a szolgálatodba tudod állítani. Ezt az élményt nálam hosszú folyamat előzte meg. Az Életfa volt az első olyan képem, amikor lelket tudtam tenni az anyagba. Egy éjszaka volt, és biztos vagyok benne, hogy abban ott van a cseresznyefánk pirosa és zöldje. Most így visszagondolva, az első korszakomban ez a két szín a meghatározó, mert folyamatosan ezeket a színeket használtam 1995 körül. Egy örök kérdés, hogy tudok-e bánni az anyaggal vagy sem, s remélem vár még rám néhány kaland, és korszak, amiben az anyag újabb és újabb arcai tárulnak majd fel előttem a zománccal. Végtelen lehetőségeket érzek még ebben.

Mi inspirál téged?

Egy szó, egy gondolat, egy vers, egy színdarab. Azt szoktam mondani a gyermekeimnek, hogy tíz előadást meg kell nézni, amiből kilenc lehet, hogy rossz, de a tízedik az katartikus, az kitart egy-két évig, s addig kitartok én magam is, hogy újra láthassak egy feltöltő művet.

Vidnyánszky a kedvenc rendezőm, s akkor lettem a szerelmese, amikor elkezdődött itt, Kisvárdán a Határon Túli Magyar Színházak Fesztiválja. Amikor ide költöztem, akkor már néhány éve nem jártam színházba. Debrecenben bérletem volt a Csokonai Színházba, de Nyíregyházán főiskolásként inkább koncertekre jártunk. Legelőször egy kassai darabot láttam, amit azóta sem tudok felejteni. A Mózes volt az, talán 1989-ben. Pólos Árpád játszotta a főszerepet. Rendszerváltás körül voltunk, s az általa megformált Mózesnek, aki kivezeti a népét a szolgaság házából, olyan áthallása volt, mintha a magyar néphez szólt volna. Az ott ülők minden bizonnyal hasonlóan gondolták, mint én, mert mindenki fennállva tapsolt egy fél órán keresztül. Ezt az élményt keresem én még ma is a színházban. Nagyon ritkán történik, ha egyáltalán történik ilyen manapság, hogy ennyire erős az üzenet, ilyen erősen tud hatni a nézőkre, és így ünnepli egymást az ember, a színész és a befogadó.

Akkoriban főleg klasszikus irodalmi művek adaptációit néztem meg. És valódi meglepetés volt számomra, amikor a zsinagógába mentem egy Vidnyánszky rendezésre. Soha nem hallottam akkor még róla azelőtt. A darab címe, a Gyilkosság a székesegyházban volt. Fantasztikus élmény volt. Már nem is tudom, hogy miről szólt, mert volt abban kórusének, imádságok, sőt hirtelen úgy tűnt, mintha nagymamám fekete nagykendője változott volna át varjúvá. Mindez éjfélkor, abban a térben, ami nemcsak hátborzongató, de hihetetlen varázslatos volt egyszerre. Akkor szerettem bele ebbe a rendezői világba. Aki ilyen varázslatra képes, az hihetetlenül tehetséges. Tulajdonképpen alig vártam, hogy láthassam a rendezéseit évről évre.

Amikor már átjött Magyarországra, akkor is mentem utána. Rendszeresen jártunk Debrecenbe, és most is elmegyünk a Nemzeti Színházba Vidnyánszky-előadást nézni.

Ilyen varázslatot csinált, akkor is, amikor Hobó előadta A vadászatot. Ez itt volt a várban. Óriási vihar előzte meg, s a hihetetlen energiájú Hobó katartikus élményt okozott a kisvárdai közönségnek. Emlékezetes volt, amikor elmentünk megnézni ugyanezt a darabot a debreceni Csokonai Színházba. Bevallom őszintén, kicsit szkeptikus voltam, hogy vajon tud-e rám olyan hatással lenni, mint a kisvárdai előadás, de nem kis meglepetésemre még jobban működött a darab. A fényekkel, a pontosabb térkihasználással még tudtak emelni az előadás színvonalán. Imádom, amiket csinál. Legutóbb a Szent Johannát láttam tőle a Nemzetiben. Ő nem egyszerű színházat csinál, hanem összművészeti alkotásokat hoz létre. Hihetetlen kreativitással használja a teret, a jelmezeket, a kiegészítéseket. Visszatérő motívum az, hogy állandóan újságokat tépkednek a darabjaiban, vagy a gerenda, amit cipelnek, forgatnak. Tisztában vagyok azzal, hogy ezt a fajta színházat nem szereti mindenki. Nem merek már színházat ajánlani az ismerőseimnek, mert félek, hogy elátkoznak, de nekem a szívembe talált az ő színházról álmodott világa.

Köztudott, hogy imádsz gyerekekkel foglalkozni, mindig izgalmas alkotói közösséget szerveztél magad köré. Hogyan alakul ez a tevékenységed mostanában?

Amikor a mesterképzésre jártam 5 éve, akkor rájöttem, hogy én már úgy tanítottam, amilyen módszereket ott tanítottak nekünk. Annak idején már az ötös iskolás rajzszakköröseimmel is projekt feladatot hajtottam végre. Álarcot, jelmezt készítettünk, táncot koreografáltunk, zenét választottunk, együtt ötleteltünk a farsangi előadáshoz. Minden lépést közösen az iskolában csináltunk meg, magyarán együtt alkottunk. Így dolgoztuk fel a busójárást, a sárkányozást. A termünkből szivárványtermet csináltunk, az összes dekorációt a gyerekekkel együtt terveztük meg és állítottuk elő.

Amiben fantáziát látok, és tudok hinni, azokban a feladatokban a gyerekek is feltétlenül jönnek utánam, és egy idő után ők mennek előttem, mert annyi ötletük van. Azóta is emlegetik a Maci fesztivált, ami a szívem csücske volt 2014-ben. Imádom a macikat, de a gyerekek is minden mozzanatában benne voltak a rendezvénynek. Macit rajzoltak, mackókat fűztek gyöngyből, macit nemezeltek és még sorolhatnám. Minden idegsejtjükkel ezé az eseményé voltak velem együtt. Azóta is kérdezik, hogy mikor lesz újra Maci fesztivál. Nem hiszem, hogy működne kétszer ugyanaz a dolog. Nincs értelme, vagy másképp kellene. De most új projektben vagyok velük együtt. Őszintén mondom, hogy Klee, Klimt, Picasso magasságokban járnak a diákjaim azokkal a munkákkal, amiket csinálnak nálam. Nem véletlen, hogy ezek a művészek a realizmus elérése után visszafordultak az ösztönös, belső, zsigeri rajzoláshoz, és ezért hiteles, tökéletes, amit csinálnak. Ezt a gyerek ösztönösen tudja, nagyon fáj, ha gyerekekkel maníros dolgokat csináltatnak. Egy visszaigazolása ennek egy tavalyi országos verseny első helyezése. Egy egész éves projektet csináltunk végig, ahol Dolhai Dávid I. helyezést ért el és fődíjas lett, míg Végső Gréta különdíjban részesült. Ez a projekt az összes gyerekkel indult, de nem mindenki ugyanazt a technikát választotta. Mindenkinek a személyiségéhez kellett igazítani a feladatokat. Hétről hétre haladtunk előre sok-sok ötletet hozva, vitatva, elvetve. Ez jó visszaigazolása volt annak, hogy jól gondolkodom a művészeti oktatásról.

Rengeteg anyag összegyűlt, rengeteg szép alkotás. Olyan gyönyörű dolgokat csinálnak a gyerekek, hogy elájulok tőlük. Habár sokszor a szülőt is meg kell győznöm, mert látja a gyerekek által készített munkák esetlegességeit, de ma, a 21. században már nem várható el a realisztikus alkotásmód. Ezért született meg bennem az a vágy, hogy létrehozzunk egy kiállítótermet a munkáinknak. Hogy lássák mások is, mi az, amit egy gyermektől el lehet várni ebben az életkorban. Így született meg a Kis Picassók Galériája ötlet. Igaz, hogy már többször is bemutattuk az alkotásainkat a Művészetek Házában, a Bessenyei György Gimnázium dísztermében, de nem azon a helyen, ahol ezek az alkotások készülnek. Nekem ez nagyon fontos, hogy legyen egy álladó bemutató tér, kapcsolódjon az iskolához, kapcsolódjon az alkotás születési helyéhez. Már nagyon várják a gyerekek a megnyitót. S az a célom, hogy azok a diákok, akik már több éve dolgoznak a szakkörömben önálló kiállítást is rendezhessenek. Itt legyen az első kiállításuk. Valószínűleg ez vágy azért fogalmazódhatott meg bennem, mert annak idején 16 évesen nekem is önálló kiállítást rendeztek a kollégiumban, ahol éltem.

Valóságos flow-élmény minden foglalkozás. Átlényegülünk, átváltozunk. Együtt gondolkodunk, együtt lélegzünk. Legutóbb is agyagoztunk, s nagyon nehéz megértetni velük, hogy nemcsak gyurmázni kell, hanem vannak technikák. Az örök kérdés, amit el akarok ültetni a gyerekekben, hogy mennyi örömöt engedj, és mennyi technikát. Mert a végén kell, hogy létrehozzunk valamit, ki kell sülni valaminek mindenképpen, és ezt is meg kell tanulniuk. Mindenkinek kisült valami, jött a fél hét, a szülők kint álltak, a gyerekek mindent elmosogattak, elpakoltak maguk után. Nagyon jó volt látni, hogy még a befejező, levezető fázis is tökéletesen működött náluk.

Ezért nagy felelősség most, hogy milyen műveket rakjak ki a galériába. Mert hiába tudom, hogy mennyi öröm, mennyi gondosság volt egy-egy alkotásban, azt mégsem szeretném, ha bárki is lekicsinyelné a gyerekek munkáit. Sorba rakjuk, hogy mit mutassunk meg, és mit nem, de a rangsorolást is meg kell tanulni.

Hiszünk a hely szellemében, ami nálad fokozottan is érvényesül. A terek mindig fontos szerepet töltöttek be az életedben. Személyes tér, kiállító tér, Kisvárda, de tudom, hogy szenvedélyes utazó is vagy. Melyik az hely vagy melyek azok a helyek, amelyek nagy hatással voltak rád?

Mondhatnám azt is, hogy a kavicsok, a kövek után megyek. Rengeteg követ hordok haza a kirándulásainkról. Mindenhol kövek vannak a házban. Mindig is a hegyek vonzottak. Régebben minden nyarunkat Bükkszentkereszten töltöttük. Csak ülni a fűben és nézni a tájat, ez már magában is elegendő élményt nyújtott nekem. A Lófő-tisztás a kedvenc helyem néhány nagy kővel, egy természetesen kialakult tisztás volt, ligetes, nagy fával. Mostanában is jártunk arra, de már az emberi kezek beavatkoztak ebbe a gyönyörű érintetlen tájba.

Nagyon sokszor túráztunk, hegyeket másztunk, majd eljutottunk Rhodoszra, Prasszonisziba. Az Égei- és a Födközi-tenger találkozásánál van egy 100 méteres fölnyelv. Valami hihetetlen energiájú hely az ott. Olyan erős szél volt, hogy nem lehetett hallani, hogy mit mondanak a tőled egy méterre állók. Egyedül maradt az ember, teljesen egyedül. Képzeld el, hogy nincs felhő az égen, nincs más, csak a nap, a levegő, a szél, a víz, a föld. S életemben először az uram le is fotózta, hogy lefeküdtem a homokba, s csak jött a tenger. Ilyet én addig még soha nem csináltam, s ekkortól vagyok a tenger szerelmese. Ebből az élményből született a Négy elem című képem. Habár a gondolat már előtte is foglalkoztatott, mert a Rétközi Múzeumban a 2005-ös kiállításon is mondtam, hogy ezt meg akarom csinálni, de addig ért bennem a vágy, míg 2008-ban megtaláltam azt a helyet, ahol ez képpé vált.

Nehezen szabadulsz meg a tárgyaidtól?

Borzasztóan nehezen. Leginkább meg sem szabadulok tőlük, mert mindenből lesz valami, a szó szoros értelmében. Reálisan végiggondolva, én már nem élek annyit, amennyit eddig éltem, de körülbelül 10 életre való terv, anyag van a fejemben, és előkészítve, vagy félkészen lerakva a műhelyemben. Nem tudom hogy mit fogok befejezni, mit nem.

A műalkotásaidtól is nehezen válsz meg?

Amit megrendelésre készítek, attól nem. Egy szikrányit sem foglalkozok azokkal sem kevesebbet, mint bármelyik másikkal, de azt el tudom engedni, mert másnak készül. Lefotózom, legtöbbször az is eltűnik, de azt oda tudom adni. A többit pedig nem szabad eladni. A művészkollégák javasolták, hogy amelyek mérföldköveknek számítanak, azokat meg kell tartani. Nem tudni, hogy kihez kerül, megbecsülik-e vagy sem, egy kiállítási anyagnak mindig egyben kell lenni egy művésznél.

Kiket tekintesz meghatározó embereknek a pályádon?

Makrai Zsuzsa zománcművész az, aki egyáltalán megteremtette a lehetőségét annak, hogy megtanuljam a technikát. Morelli Edit zománcművész, sok kritikájával, az anyag iránti tiszteletével és maximalizmusával jó példa előttem. Egyébként is maximalista vagyok, de ő hívta fel a figyelmemet arra, hogy nem szabad a csillogásnak engedni. Ő mondta mindig, hogy a tűzzománc örökkévaló anyag. Nem fakul ki, nem megy tönkre, vegyük tudomásul, hogy az örökkévalóságnak alkotunk, ezt nem tehetjük tönkre talmi csillogással. Ezt az első ecsetvonástól megtanultam, hogy tiszteljem az anyagot. Rengeteg tanulással kell megszerezni a technikai tudást, az ötvösségtől kezdve, mindenféle anyagok ismeretéig. Ám ezt mind le kell vetkőzni, és a legegyszerűbb formában kell megfogalmazni a képet, és ezt sikerült már átélnem néhány képemnél. Nem mindegyiknél, de néhánynál. Pőrén létrehozni valamit. Ekkor a lelkem találkozik az anyaggal, amit nem lehet bonyolult figurákkal kifejezni. Meg kell tanulni leegyszerűsíteni a dolgokat, de ezt csak úgy lehet, ha odatartom az arcomat, hogy kritizáljanak, hogy arcul csapjanak a vélemények, hogy elviszem a képeimet független bírálókhoz zsűrizésre. Tanulmányozom, hogy mit csinálnak a többiek. Ehhez rengeteg önkritikára is szükség van.

Ilyen kritikus szemlélettel van olyan elismerés, amire büszke vagy, ami téged igazol?

Természetesen nagyon büszke vagyok, ha bármelyik alkotásomat kiállítják, de a legnagyobb örömöt akkor éreztem, amikor a Szent István Bazilikában került kiállításra egy képem. Műveimet a Magyar Iparművészet folyóirat is bemutatja, tagja vagyok a Tűzzománcművészek Magyar Társaságának, és természetesen Kisvárdán látható alkotásaimra, a Városháza címereire, és a Szent László legendákat bemutató képsorozatra a Városháza dísztermében.

Melyek voltak azok a csalódások az életedben, amelyekből aztán mégis sokat profitáltál a későbbiekben?

Folyamatosan érnek jó és rossz dolgok egyaránt. Mivelhogy egyszerre zománcozom, üvegezek, üvegterveket készítek, egyszerre tanítok, egyszerre családanya vagyok, minimum négy szálon fut az életem. Tiszta, tökéletes boldogság nem is volt. A nagy siker mellett mindig ott volt a kudarc, a kudarc mellett, a boldogság.

Egy nagyon szép történet esett meg, amikor elmentem az ötvöszománc szimpoziumra Debrecenbe. Osztrák és magyar ötvösművészek és ötvös tanulók közös kiállítása volt ez. Mindenki éjszaka dolgozott.

Ide úgy lehetett bekerülni, hogy meg kellett tervezni, hogy mit akarok csinálni, de azt ott is kellett hagyni. Akkor még nem voltam ötvös, úgy pályáztam. Ötvös Nagy Ferenc volt a művészeti vezető. A Déry Múzeumban volt a kiállítás. Ismert ötvösművészek zsűriztek, Kótai József és Katona Katalin. Kérdés volt, hogy mi kerülhet egyáltalán a múzeumba? A kiállítás előtti nap teljesen kétségbeestem, hogy ki sem fogják állítani a munkámat. Kétségbeesve hívtam fel a férjemet, hogy mi lesz akkor, ha nekem semmit nem fognak kiállítani. Erre nagy meglepetésre másnap I. díjat nyertem a Könyörgés című szobrommal.

Ha alkotóként kívánhatnál valamit, mi lenne az?

Talán a Könyörgés szobromat szeretném nagy méretben látni. Mivel ez egy abszolút szobor, körbejárható, igényelné a teret. Valamiért úgy gondolom, hogy még számomra is képes lenne új arcát megmutatni. Megmagyarázhatatlan energiákat érzek benne.

Czomba Magdolna

Forrás: facebook.com/közeli és személyes

-Friss Média-