Assisi Szent Ferenc emellett Olaszország védőszentje, a kereskedők, a szegények, a szociális munkások és a környezetvédők patrónusa is. Magyarországon először a XIV. században íródott Jókai-kódexben jegyezték le tetteit, miszerint prédikált a madaraknak, megszelídítette a városban garázdálkodó gubbiói farkast, testén viselte Krisztus sebeit.

Hogy hányféle állat található a nagyvilágban, szinte nem is tudjuk pontosan. Ami biztos, hogy vannak köztük olyanok melyeket csak állatkertekben, ismeretterjesztő filmekben vagy könyvekben láthatunk, de olyanok is, akik az emberekkel szocializálódnak, velük élnek és olyanok is, melyek úgymond a hasznunkra vannak, leginkább táplálkozási szükségleteinket elégítjük ki velük. Hogy ez utóbbi mennyire jó vagy sem, azt nem ez a cikk hivatott taglalni, mint ahogyan a sajnálatosan az állatkísérletekbe bevontakról sem fog szólni.

A hörcsögöktől kezdve, a kígyókon, pókokon át a kutyákig és a macskákig tartunk otthon házi-kedvenceket. És most is a „kedvenc”-en van a hangsúly! Mert ha házi-kedvencünk van, akkor valóban legyen is az!

Én sosem gondoltam volna, hogy két törpe-uszkárral felnőve, valaha egy cicáért fogok rajongani. Még, hogy rajongani? Egyenesen irtóztam tőlük. S bár bántani sosem tudtam volna ezeket a jószágokat, na de még csak megsimogatni sem. Talán egy kiscicát aranyosnak véltem, de a nagyobbakat már csúnyának, ördögtől való lénynek tartottam.

Cuki - fotó: Szabó Sándor

Egy tavaszi reggelen valaki bebizonyította, hogy ezek a négylábú, nyávogó szőrgombócok bizony nem ördögtől valók, hanem Isten ajándékai. Nekem speciel egy jel is lehetett onnan fentről, hogy végleg eloszlassa a macskák-iránti undoromat és sztereotípiáimat. Ez a valaki pedig mi is lehetne, mint maga egy kandúr, nevezetesen: Cuki. Aki tíz hetesen, egy bokorból kifutva elém kuporodott az út közepén és szinte úgy nézett rám, mint Kandúr Shrekre a mesefilmben. Hazavittem......kétségbeesve hívtam a páromat, aki velem ellentétben őrült macskarajongó volt világ életében és örömmel, neki szánt étellel érkezett haza hozzánk. Na, innentől kezdve úgy változott meg az életünk, mint amikor egy kisgyermek születik egy családba. Cuki megérkezésével ugyanis aggódó, akkor még sok mindent nem tudó, de mégis határtalanul boldog cica-szülők lettünk. Már ismerjük minden mozdulatát, a tekintetét, szokásait, mondhatnám úgyis – Kis Grofó után szabadon – hogy a nézését meg a járását.

Hogy mit kapunk cserébe? Őrült, hosszú perceken át tartó dorombolást, édes, kis puha arca és teste hozzánk dörgölését, olyan irántunk való rajongást, mint amit ő kap tőlünk. Mára már biztosan tudom, hogy soha, semmiért nem cserélném el bársonytalpú kis barátomat, hiszen, amikor befogadtam, minden nehézséggel, szükséglettel és felelősséggel együtt vállaltam őt. És mert tudom, hogy egy macska szeretete olyan dicsőség, ami csak nagyon-nagyon kevés, különleges dologhoz mérhető.

Cuki - fotó: Szabó Sándor

Hogy miért szedtem mindezt írásba és miért pont ma?
Az időpont egyértelmű, hogy az állatok világnapjának szól, a célom pedig kétszeres. Egyrészt, hogy a felelős és valóban gondoskodó állattartásra hívjam fel a figyelmet, másrészt az egész történetem asszociálható az emberekre is. Hogyan?
Ugyanúgy vagyunk előítéletesek az emberekkel, mint én voltam a macskákkal. Negatív tulajdonságokkal öltöztetünk fel számunkra csak hallomásból ismert, vagy első látásra megítélt embereket, miközben nem is ismerjük őket. De ha közelebb engedjük őket, a legjobb barátainkká válhatnak!

Mindenkinek lehet egy vagy több „Cukija”, csak észre kell venni! ;-)

- Friss Média/DéGé -