A társadalom lelki és erkölcsi teherbíró képességét a rendszer nagyon megpróbálta - emlékezett a házelnök, aki arról is beszélt: az 1981-es lengyelországi puccs után jutottak arra a következtetésre, hogy a rendszer gazdasági, társadalmi és morális tartalékai is kimerültek, csak abban nem voltak biztosak, hogy a bukását megérik-e.

A kelet-európai kommunista rendszereket összehasonlítva kijelentette, "nekünk kommunistából is a legpocsékabb jutott", hiszen a Magyarországot és az NDK-t irányító "igazi internacionalistákkal" szemben a többi országban a nemzeti elv is megjelent a pártállamban.

Megemlítette: a '80-as évek elején még retorzióktól kellett tartania annak, aki foglalkozott a határon túli magyarok ügyével, ugyanakkor az erdélyi falurombolás elleni tüntetés "szelep is volt a rendszer szorult állapotában", a rendszer pedig egyfajta cinkosságot vállalhatott a tömeggel, ha tudta is, mit gondolnak róla az emberek.

Mint mondta, a kommunisták attól rettegtek, hogy "a politikai ellenállás nemzeti színekben fog testet ölteni", ahogy az - környezetvédelmi felhanggal - a bős-nagymarosi beruházás kapcsán végül meg is történt. Arról beszélt, a '80-as években a kommunisták is látták a rendszer végét, és azt, hogy az viszonylag gyorsan következik be, ezért egyfelől lassítani próbálták a folyamatot, másfelől a saját javukra fordítani.

Az igazi kérdésnek azt nevezte, hogy a rendszerváltozásnak mi volt az igazi értelme, "lehetett-volna-e ennél radikálisabb és másabb, és vezethetett volna-e a társadalom átalakulását tekintve más irányba". Megemlítette, sem a rendszer áldozatai nem kaptak maradéktalanul erkölcsi és anyagi rehabilitációt, de "kisiklott az igazságtétel számonkérési oldala mindenképpen", utóbbi szimbolikus lezárásának nevezte Biszku Béla ügyét.