INTERJÚ
#Várday István Városi Könyvtár
#Szivák Gábor
#könyvtár
#Kisvárda
#igazgató
“Én a hétköznapokban hiszek.”
Szivák Gábor 1964-ben született Gyulán, gyermekkorát Körösnagyharsányban töltötte. Középiskolásként a debreceni Fazekas Mihály Gimnáziumba járt. Diplomáit Nyíregyházán és Budapesten szerezte. 1987-től él Kisvárdán.

Honnan indul a történeted?

Békés megyéből. Úgy szoktam mondani, hogy tiszántúli vagyok, mert apai ágon dél-békési, anyai ágon észak-békési, de én Biharban nevelkedtem, Hajdúban érettségiztem, a Nyírségben szereztem diplomát, és rétközi lettem. Tiszántúlinak vallom magamat, s a Tisza számomra szó szerint egy határfolyó, ha én azt átlépem, akkor úgy érzem, itthon vagyok.

Gyulán születtem, mert Békés megyében ott volt az egyik kórház. Ám oda gyerekként csak kórházba jártam, meg várat nézni. Sokszor a várnézéssel motiváltak a kórházba. Nagyon beteges gyerek voltam, túlestem mindenen, amin lehetett.

Hogyan élted meg a gyermekségedet?

A szüleim 1967-ben költöztek Harsányba, egy igazi cívis gondolkodású falu volt. Megvoltak a maga hagyományai. Tehát aki oda bekerült, az csak „gyüttment” volt, akárcsak mi. Ha valaki harsányinak akarta magát mondani, akkor azt mondták neki, hogy majd a fia. A környéken minden településen éltek románok, de nálunk nem, sőt, olyannyira nem, hogy amikor a század elején még cselédeket alkalmaztak, még ők sem lakhattak a faluban. Bevallom, egy kissé kirekesztett voltam, de nem magányos. Barátaimmal, iskolatársaimmal sokat csatangoltunk a környéken.

Középiskolába hová jártál?

Debrecenbe, a Fazekas Mihály Gimnáziumba. 1982-ben végeztem. Kollégista voltam.

Hogy kerültél Kisvárdára?

Ide nősültem. A párom révén kerültem ide. Amikor megvizsgáltuk a lehetőségeinket a diploma megszerzése után, itt voltak vonzóbbak az adottságok az induláshoz, és így kerültem ide, pontosan harminc éve lesz az idén.

Hol ismerkedtél meg a feleségeddel?

A főiskolán. Őszi munkára mentünk almát szedni, és szentül meg voltam győződve, hogy én ismerem őt. Odamentem hozzá, és mondtam is neki. Először elküldött. Aztán nem sokkal utána a gólyabálon már nem küldött el. De szerintem mi mindig is ismertük egymást. Összetartozunk, kiegészítjük egymást. Tudunk egymás sikerének örülni. Párt alkotunk, mint a cipő, a kesztyű, a szem, a kéz, a láb.

Milyen benyomások maradtak benned az első Kisvárdára való látogatáskor?

Kisvárdának nagyon sajátos fényviszonyai vannak, mindig van egy kis por a levegőben, ezért nekem opálosabbak a fények. Nagyon ritka, amikor itt tiszta fények vannak. Ezért csodálkozom, amikor látom a tiszta fényű fotókat a városról. Azért tetszett meg Kisvárda, mert polgári gondolkodású volt. Ezt rögtön megéreztem, és ez mindig is nagyon tetszett. Szeretném, ha ez meg is maradna.

Milyen iskolákat végeztél?

Nyíregyházán a Bessenyei György Tanárképző Főiskolán először elvégeztem az általános iskolai történelem szakos tanár és népművelő szakot, utána Budapesten középiskolai tanári szakot történelemből. Aztán újra Nyíregyházára mentem tanulni, a könyvtár szakot is ott végeztem.

Mi motivált, hogy történelemtanár legyél?

Talán édesanyám, aki történelem szakos tanár volt, és úgy tanította a történelmet, ahogyan kell, tehát hogy ez a tudomány történetek halmaza. Az embereket érdeklik a történetek, ezért a történelem is érdekes. Nincs olyan ember, akit ne érdekelne a másik története. Ez napjainkban is így van, ez az alapja például a celebségnek.

Ma is ezt vallod történelemtanárként?

Ez egy jó kérdés ez a történelemtanárként, mert tulajdonképpen nekem a tanárság a hobbim. Soha nem dolgoztam főállású tanárként iskolában, és manapság a szabályozások miatt, úgy érzem, hogy egyre inkább távolabb kerülök tőle. Még tanítok ugyan, érettségire készítek diákokat az Apáczai Oktatási Centrumban.

Hol kezdtél dolgozni, amikor idekerültél?

Én a kultúrát az aljáról kezdtem, ezt szoktam mondani. Az Ady Endre Városi és Járási Művelődési Központ - ez volt a hivatalos megnevezése a mai Művészetek Házának. Ott kezdtem, mint közönségszervező. Kisvárdán árultam a jegyeket. Kisvárdát akkor ismertem meg igazán. Be kellett menni intézményekhez, és nagyon sok emberrel találkoztam, nagyon sok embert ismertem meg. Végigbicikliztem Kisvárda összes utcáját. Szerintem sok kisvárdai sem ismeri az összes utcát a városban. Aztán 1989. január 1-jén színházi előadó lettem. Színházi előadásokat szerveztem és bérletes rendezvényeket. Belecsöppentem ebbe, és akkor kezdődött a határon túli színházi fesztivál. Az 1989-ben még csak néhány előadást hívtunk a Nemzetiségi Színházi Találkozóra. Voltunk Miskolcon, hogy a kassaiakkal találkozzunk. Az ungváriak lézerszínházi előadással érkeztek, a Szabadkai Népszínház Esterházy dramatizált kisregényét, a Kis magyar pornográfiát hozta, ami nagyon megdöbbentette a kisvárdai nézőket. A legnagyobb kihívás a szervezés volt, hiszen telefon nélküli időszakban kellett ezeket az előadásokat leszervezni. Nem is a darab kiválasztása, hanem a műsor összeállítása, a kapcsolattartás, utaztatás megszervezése volt a Fesztivál legnehezebb része.

Akkor jártam egyetemre, és ha mentem Budapestre, akkor összegyűjtöttem a húszasokat, úgy mentem be egy fővárosi postára. Leraktam a nagy zacskó aprót, és végighívtam az összes külföldi színházat, mert a fővárosból már lehetett külföldre is telefonálni. Ha rám nyitották az ajtót, akkor mondtam, hogy faluról jöttem, nálunk nincs telefon, ezért most én telefonálok. Így csináltuk az egyeztetéseket. Beregszászra könnyebb volt elmenni, mint felhívni őket.

A második Fesztiválon vettek részt először erdélyi színházak, olyan előadásokat hoztak, mint a Caligula helytartója, vagy a Mózes. És emlékszem még Czintos Józsefre a Viharban, a Szatmárnémeti Északi Színház előadására. Abban a darabban Czintos visszavedlett állattá, mikor otthagyták a szigeten. Még most is borsózik a hátam attól az alakítástól.

A harmadik évben 1991-ben megváltoztatták az esemény nevét Magyar Nemzeti Kisebbségi Színházak Fesztiváljára. Ekkor a kassaiak az Egerek és emberek című darabot hozták László Gézával. Olyan döbbent csend volt a darab végén, hogy olyan csendet én még nézőtéren nem éltem.

Színháztörténelmet csináltunk. Akkor volt az, hogy egy határon túli magyar színház elment egy másik ország határon túli magyar színházhoz. A szatmáriak mentek Beregszászba, a kassaiak mentek Erdélybe, az erdélyiek Szabadkán játszottak. Ezt megszervezni egy igazi történelem volt. Ennek a Fesztiválnak a hatására alakult meg Beregszászban az Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház. Jó korszak volt. Utána jöttem át a könyvtárba igazgatónak. Sok feszültség volt akkor bennem, a gyerekek is akkor születtek, és ez nyugalmasabb helynek bizonyult.

A pályád elején nagyon jó lehetőség volt kapcsolatteremtésre, hogy tanítottál.

Én azt gondolom, hogy annyiból az életben szerencsém volt, hogy mindig olyan közösségekbe kerültem, ahol tanulhattam.

Hol és hogyan kezdődött a tanári pályád?

1988-ban kerültem a Dolgozók Gimnáziumába, a Bessenyeibe, ahol válogatott tanárok voltak. Tehát olyan pedagógusok, akik hosszú, több évtizedes tapasztalattal rendelkeztek. Ha esténként befejeztük a tanítást, akkor leültünk beszélgetni, és rengeteg történetet hallottam Kisvárdáról, az iskola életéből, amiből később tudtam építkezni. Sőt azt is elmondhatom nyugodtan, hogy volt olyan szakmai kérdés, melynek a megértését pontosan ezek a jó hangulatú beszélgetések segítették. Akkor Rusznák Tóni bácsi volt a Dolgozók Gimnáziumának az igazgatója. Tőle tanultam meg a legfontosabb pedagógiai tételt, a szelekciót. Első évben még mindent meg akartam tanítani, de be kellett látnom, hogy annak nincs értelme. Végig kellett gondolnom alaposan, hogy melyek azok a tanítási egységek, amelyek fontosak, s melyek azok, amelyek nem. És ez egy érdekes szelekciót hozott létre, amit a felnőtt oktatásban később nagyon jól tudtam használni. Tóth László igazgatósága idején csináltunk tankönyvet külön a felnőttoktatásnak, én a második évfolyamnak szólót írtam. Leültünk, megbeszéltük, meghatároztuk az egyes témák terjedelmi korlátait, majd a felnőttek nyelvén megírtuk. Mai napi vállalhatóak azok a szövegek. Nagyon pozitív tapasztalat volt, és azt gondolom, hogy azok a részek, amiket mi kihagytunk, azokra nincs is szükség. Tehát felesleges információhalmaz volt, amivel a tanuló fejét tömtük. Úgy érzem ma is, hogy olyan információáradatot zúdítunk a tanulókra, amit nem képesek feldolgozni.

Nappali oktatásban tanítottál valamikor?

Egy évet tanítottam a Bessenyeiben helyettesítőként, de az nagyon fárasztó volt, mert mindent időre kellett csinálni. Mindig pontosan kezdődnek az órák, és nekem ezért mindent állandóan szervezni kellett. Szerintem az jó volt, de annyi pluszt nem adott, hogy maradjak. A felnőtteket könnyebb tanítani és jobb, mert másabb a motivációjuk. Nekik vannak céljaik, és akinek van célja, az máshogy áll hozzá a tanuláshoz, mint az, aki azt sem tudja, hogy mit kezdjen az élettel.

Tanítottam teljesen motiválatlan diákokat is, akiknek nem voltak céljaik. Azért ültek ott az iskolában, hogy megkapják a segélyt. Az viszont egy nagyon komoly kihívás, hogy hogyan tudjuk ezt a nihilt valamerre elmozdítani.

Sikerül kimozdítani őket?

Ez egy Don Quijote-i harc. De az a véleményem Don Quijotéról, hogy neki van igaza. Bármilyen furcsa, ha nem próbálja meg, és nem csinálja, nem lesz jobb a világ. A világ attól jobb, hogy az ember megpróbálja jobbá tenni. Még ha Don Quijote módjára is. Ha mást nem is, de Don Quijote megváltoztatta a környezetét. Ezt nem szabad elfelejteni. Sok olyan emberrel találkozom ebből a közösségből mostanában, akik dolgoznak, igyekeznek helytállni az életben.

Mikor lett vége a besis korszaknak?

A Bessenyeiben pontosan húsz évet tanítottam. A vége felé már megváltozott a tanári kar. Főleg fiatalok jöttek a nappali oktatásból. Ők szerintem már nem voltak képesek arra, hogy váltsanak, és a felnőttekhez igazítsák a követelményeket. És azért fontos ez, mert egy felnőttnek másabb a nyelvezete, másabbak a logikai képességeik, másabb az időbeosztása. Tehát ha én egy nappali rendszerű információanyagot várok el tőlük, azt nyilván nem fogják tudni teljesíteni, úgy főleg nem, ha esetleg három műszakban dolgoznak, és még otthon ott a család. Le kellett szűkíteni az anyagot, és erre ők már nem voltak képesek, talán ez is szerepet játszott az iskola hanyatlásában.

Egyszer leszúrtál, mert azt mondtad, hogy én is olyan ember vagyok, aki nem könyvtárba jár, hanem saját könyvtárat akar. Neked van otthon könyvtárad?

Nincs. Nekem van a város legnagyobb könyvtára, miért építsek otthon egyet? Inkább sok képem van otthon, mert emlékeket gyűjtök. Minden kép egy történet. Nem hiszek a feng shuiban, ami meghatározza a tárgyak helyét a térben, hogy lelki kényelmed legyen. A lelki kényelem belátásom szerint onnan van, hogy nézem a képeimet a falon, és tudom a hozzá kapcsolódó történeteket. Fontosak még a barátok. Habár nem vagyok egy könnyen barátkozó típus. Nagyon sok mindenkivel jóban vagyok, de őszinte barátom kevés van. A kollégiumban és apósomtól tanultam, hogy hogyan lehet jól az ember. A legfontosabb, hogy köszönjünk. Bárhová bemegyek, köszönök, egy-két jó szót mondok mindenkinek. A legfontosabb az életben az, ha az ember jót cselekszik, akkor egyszer csak a jó visszajön.

Ezt tapasztalod?

Igen. Ezt nagyon sokszor megtapasztaltam. Pozitív légkört építek. Nekem nincsenek nagy ábrándjaim, hogy meg kell váltani a világot. Szerintem az ember története mindig helyben zajlik, s ha te helyben jól tudod csinálni a dolgaidat, akkor egy jó közösséged van. Embereket látok mindenhol magam körül. Tisztelni kell a másikat. A mai világ legnagyobb hiánya a tisztelet hiánya. Mert rombolni roppant könnyű, de nem szabad elfelejteni, hogy ha isten alkotását romboljuk, akkor önmagunkat romboljuk. S nincs bűn bűnhődés nélkül, tett sem következmény nélkül.

A közösségi terek gondolata hogyan jelenik meg a könyvtárban?

Én mindig azt vallottam, hogy a könyvtár egy közösségi tér. Vannak állandó rendezvényeink, a Könyvtári csevegés, és a Könyvtári galéria. Csináltuk a NAVA (Nemzeti Audiovizuális Archívum) filmklubot, amíg nem volt mozi Kisvárdán. Akkor egy felkért előadó mindig felvezető előadással készült a levetítésre kerülő filmhez. Megnéztük az alkotást, majd megbeszéltük a gondolatainkat. Nagyon tartalmas esték voltak azok. Nagyon jó beszélgetések jellemzik a rendezvényeket. Nagyon jó csapat alakult ki.

Különböző egyesületek jöttek a könyvtárunkban létre: a Magyar Madártani Egyesület Tiszaközi Helyi Csoportja, a Béres József TIT Kisvárdai Egyesülete, a Rákóczi Szövetség és a Kisvárdai Jótékony Nőegylet mind ebben a teremben alakult meg. Legutóbb a Nőegylet.

Bejöttek hozzám a sakkozók, és megkérdezték, hogy bejöhetnek-e játszani az aulába? Természetesen nekik is igent mondtam. Mire észrevettem, már volt dalárdám is.

Azt látom, hogy az emberek szeretnek ott lenni, ahol jó a légkör, s ezek szerint itt jó légkör van. A könyvtár szempontjából is fontosnak tartom ezt, főleg manapság, az emberi kapcsolatok miatt. Azt gondolom, nálunk le lehet ülni, beszélgetni, mert sok előadásunk van.

De a könyvek miatt is be lehet jönni, nemcsak a kölcsönzőbe, hanem akár ide az irodámba is.

Megvan a teljes Magyar Nagylexikon sorozat, az állomány legértékesebb részét itt gyűjtöttük össze. Természetesen, aki szeretné látni, belelapozni, annak mindig nyitva az irodám.

Göncz Árpád Találkozások című kötetét is itt tartom. Amikor ide kerültem, akkor jött el az elnök úr. Egy drámájának, A rácsoknak az ősbemutatója volt itt a Fesztiválon, s ő mondta, hogy a könyvtárba mindenképpen be fog jönni. A drámáiba, ami kölcsönző részlegben van, két mondatot beírt, ezekkel a szavakkal kísérve: „A cenzúra kihúzta, pedig ezért a két mondatért írtam meg az egészet.”

Az olvasóterem sok rendezvénynek ad otthont. Hogyan alakult ez így?

Az olvasóterem volt először, te is így ismerted meg. Most inkább rendezvényterem, vagy ahogy nevezni szoktam, reprezentatív olvasóterem. Amely könyveket itt őrzünk, az az élő állomány része. Bárki használhatja őket.

Az olvasóterem forgalma 4.000-5.000 fő körül mozgott egy-egy évben a kilencvenes évek elején, majd a digitalizáció hatására folyamatosan lecsökkent. 2005 után műszaki okokból itt helyeztük el a számítógépeket, és akkor komoly képzéseket is tartottunk felhasználóknak.

25 éve vagyok itt igazgató és ez alatt a könyvtárat már háromszor átpakoltuk. Szerintem én nagy változást nem csináltam, csak sok aprót, de az számít igazán, hogy a könyvtárat egy jól működő intézményként tartják számon, nemcsak a megyében, hanem országosan is.

Ehhez az olvasóteremhez kapcsolódik a legrégebbi rendezvénysorozatunk a Könyvtári csevegés. 1993-ban indult. Harsányi Istvánnal, aki a TIT egyik vezetője volt, osztottam meg az elképzeléseimet. Meghallgatta, nehezen indultak be a dolgok. Majd egy év múlva megjelent Pista bácsi, hogy hogyan tovább? Mondtam, sehogy, mert nem működött. Ő ragaszkodott ahhoz, hogy folytassuk. Szóval rávett a folytatásra. Nagyon sokszor tapasztaltam már, hogy ha az ember elindít valamit, akkor az első három év nem más, mint befektetés. Majd a harmadik év után elkezd működni.

Többek között a Könyvtári csevegések sikerén felbuzdulva fogalmazódott meg bennünk, hogy alakítsunk önálló TIT szervezetet. Kiveszni láttuk a valódi ismeretterjesztést a nyíregyházi szervezetből, s egy gyűlésről hazafelé tartva, az autóban döntöttünk úgy, hogy különválunk tőlük, és megcsináljuk a saját szervezetünket. Ez sikerült is 2008-ban, pontosabban 2009-ben be is jegyeztek minket, mert egyesületet alapítani nem könnyű. A Könyvtári csevegésekhez visszatérve, amikor elkezdtük, akkor Kondor Jenővel dolgoztunk együtt. Itt volt az első kötetbemutatója. Teltház volt, amikor Bakajsza András először beszélt Ady istenes költészetéről, járt itt Margócsy József, Katona Béla, Gyurkovics Tibor. 1996-ban a csevegések hatására jelentettük meg a Mégis tavasz című versantológiát, kisvárdai költők alkotásaival. Korszakváltónak bizonyult, úgy gondolom, mert utánunk már más intézmények is próbálkoztak ilyennel pl. a Besinek a Májusi szél című kiadványa is ide számítható. A megjelenési, megszólalási lehetőség hatására Gondos Gyula tanár úr újra elkezdett írni. Egy újabb kiadványozási hullám indult be a hatásunkra a városban.

1996-ban mutattuk be Kondor Jenőnek a Nincsért fáj című kötetét. Olyan első író-olvasó találkozó volt, amin nem jelent meg a szerző. Viszont az első volt, amin egy igen komoly beszélgetés alakult ki, mert addig csak előadások voltak. Innentől fogva mernek az emberek kérdezni, beszélgetni ezeken a csevegéseken.

Itt az emeleten látható könyvtárunk logója. Mindig is szerettem volna egyet. Ember Mária tervezte, az ő alkotását láthatjuk az olvasóterem külső falán.

Országszerte egyre nagyobb hangsúlyt fektetnek a gyerekkönyvtárak szerepére. Ti hogyan próbáljátok könyvtárba szoktatni a gyerekeket?

Azt meglehetősen problematikusnak látom, hogy az iskolarendszer egész nap benntartja a gyerekeket. Tehát ma már sokkal kevesebb olyan gyerek van, aki délután fel tud jönni, mert napközisek, különböző elfoglaltságaik vannak. Ennek ellenére próbálkozunk vele. Most lett átrendezve a gyerekállomány. Igyekeztük a felhasználók igényei szerint csoportosítani az alkotásokat a polcokon. Rengeteg munkával 200.000 könyvet pakoltunk át. Rendszereket hoztunk létre.

Éppen most, március 2-án lesz egy újabb próbálkozás a gyerekközösségek építésére, ugyanis az Arany-emlékév apropójából egy Toldi-maratont szerveztem a főtéren.

Nyári reneszánsz táborral is próbálkoztatok már. Az idén hogy alakul ez a vállalkozás?

Az is pályázat révén jött létre. Tavaly visszavonták, de az idén mindenképpen megcsináljuk. A pályázatban részt vevő iskolák diákjainak. Nagyon csodálkoztam, mert itt a gyerekeknek dolgozni kellett. A tízórait is maguk készítették, lángost, palacsintát sütöttek. Ruhát kellett varrni maguknak, a fiúk is úgy fogták a tűt, hogy nem kifejezés. Ékszert készítettek. Gondold el, hogy kódex lapokat írtak. Arra a göcsörtös papírra valódi pennával, és miniatúrákat festettek rá, elkészült 16 oldal. Mindent megcsináltak, mert jó hangulat volt. Délután háromkor ért véget a foglalkozás, de négy órakor még mind itt voltak. Nem volt csendes a könyvtár. A könyvtárról sokaknak az az elképzelése, hogy egy csendes hely. A miénk zajos könyvtár, ahol az emberek nyugodtan beszélgethetnek. Az utolsó nap, amikor itt volt a Bordó Sárkány nevű régizene együttes, a lányoknak reneszánsz fonatokat készítettek, felvették a maguk készítette ruhát, ékszereket. A kicsik pajzsot és páncélt készítettek. Mondtam, hogy felvonulunk a főutcán, s úgy vonulunk ki a várhoz, mert ott lesz a nagykoncert. Féltek egy kicsit, de kimentek, velünk vonult a talpalávalót fújva a Bordó Sárkány, meg manó ruhába, bohócnak öltözve. Fényképet csináltunk a könyvtár előtt, majd elindultunk, szólt a középkori zene, s egyszer csak olyan volt, mint az Oscar-díj átadás vörös szőnyegen. A főtéren végigmentek a gyerekek a díszkövön, kijöttek a boltokból az emberek. Fotózták, videózták őket, és a gyerekek megérezték, hogy ez egy nagyon nagy buli. Az idén is lesz újra. Ez is egy módja, hogy a gyerekeket beszokassuk a könyvtárba.

Sok mindennel próbálkozunk. A Toldi–maraton is ezt szolgálja. Arany János 200 éve született. Arra gondoltam, hogy minden hatodikosnak meg kellene tanulni a Toldit. Ma már a verseket nem divat tanulni, mert munkával jár. Csakhogy ez egy olyan munka, amivel az ember pallérozódik.

Ha a Toldiról beszélünk, elmondok egy gyermekkori történetemet. Engem édesanyám tanított magyar-történelem szakos tanárként és hatodikra már magamtól harmadjára olvastam el az Egri csillagokat. Valami idézetet mondott belőle. Kérdezte azonnal, hogy honnan van? Én azt válaszoltam, hogy nem tudom. Akkor azt mondta, hogy ez nem működik. Úgy kell elolvasni valamit, hogy 20 év múlva is emlékezz rá. Ennek hatására nekem úgy kellett elolvasnom negyedjére az Egri csillagokat, hogy tudtam, hogy ki fogja kérdezni. Oda kellett figyelni a részletekre. Nagyon sokat köszönhetek ennek, mert megtanultam úgy olvasni, hogy amit olvasok, azt megjegyzem, és biztos vagyok benne, hogy ez ennek köszönhető. A verstanulások is azt szolgálják, hogy az ember agya abba az irányba fejlődjék a memoriterek révén, hogy sokkal könnyebben meg tudja majd jegyezni mindazt, ami az életben elé kerül. Ha ezt nem fejlesztjük, akkor sokkal nehezebben fognak a gyerekek tanulni.


Vannak személyes kedvenceid?

Ha leveszem a könyvet a polcról, akkor elsősorban az érdekel, hogy milyen stílusban íródott. Nem vagyok hajlandó bármilyen stílusban megírt könyvet elolvasni. Kertész Imre könyvét nem olvastam volna el, ha nem kapott volna Nobel-díjat, mert azok a rövid tőmondatok úgy érzem, hogy szétverik az agyamat, de megérte elolvasni, mert találtam benne egy olyan mondatot, ami egész életemben el fog kísérni.

Elsősorban történelmi regényeket olvasok, bár hozzáteszem, a történelemhamisító regényeket nem szeretem. A szándékoltan hamisító szövegeket sem szeretem.

Az emberek történelmi képei, azok valójában a regények lapjain megszülető képek, ezt nem szabad elfelejteni. Egy jó történelmi regényből alakított kép teszi otthonossá a régi korokat. Ezek fontosak.

Mikortól érzed magad igazán kisvárdainak?

Egyszer megjelent velem egy interjú és azzal kezdtem, hogy már köszönnek az emberek. Mikor ide kerültem, nem ismertem senkit. Andi mindenkit ismert, mentünk az utcán, köszönt jobbra, balra. Mondtam neki, hogy legalább szorítsa meg a kezem, hogy hová bólintsak. Egy idő után megjegyezte Andi, hogy: „Figyelj, ez nem normális, hogy neked többen köszönnek, mint nekem!”- ez 2000 körül lehetett.

Kis faluban nevelkedtem, nem is szeretem a nagy városokat. Szeretek itt élni, mert meg tudsz állni, beszélgetni, és nekem ez a legfontosabb.

A tanítás az sokat számított ebben, úgy érzem. Mai napig vannak olyanok, akik nem tudják, hogy a könyvtár igazgatója vagyok, és tanár úrnak szólítanak, tulajdonképpen úgy, hogy nem is vagyok tanár. Erre kimondottan büszke vagyok.

Mire vagy még büszke?

Virágh Ferenc-díjat kaptam tavaly. Nagyon örültem ennek a szakmai díjnak. A városnak van hat szakmai kitűntetése. Ez a Kisvárda városért végzett kulturális tevékenységért járó díj. Kaptam díjat már Szabolcs-Szatmár-Bereg megye könyvtári kultúrájáért is. 2009-ben. Nagyon büszke vagyok ezekre a szakmai díjakra, mert kaptam a kultúráért, és megkaptam a könyvtárért is. Talán valaki azt mondaná, hogy akkor itt le kell állni, de én nem gondolom ezt, mert nem a díjakért dolgozik az ember, hanem a közösségekért. Próbáltak már elcsábítani Nyíregyházára is, de mondtam, hogy én ezeket a közösségeket már nem hagyom. Ezt már ott nem tudnák pótolni nekem. Hiába fizettek volna többet, engem azzal nem lehet elcsábítani, mert az nekem már bálványimádás.

A példaképekben sem hiszek pont emiatt. Nekem soha nem volt példaképem. Regényhősök egy-egy tulajdonságaira lettem figyelmes, s tulajdonképpen ezekből gyúrtam össze magamnak az elsajátítandó tulajdonságokat. Kedvenc regényem, a Mégis mozog a föld Jókai Mórtól. Szeretem, mert nagyon érdekes személyiségfejlődések vannak benne. Hogy ki milyen irányba megy, s hogyan távolodik el attól, amit fiatalként kitűzött magának. Mindenki jó szándékkal megy, s egyszer csak azt veszi észre, hogy csal, lop, hazudik. A másik Sienkiewicz Özönvíz című regénye. A főhős meg van győződve, hogy jó célért dolgozik, s egyszer csak szembesül azzal, hogy tömeggyilkos. Akkor felteszi magának a kérdést, hogy, valóban ezt akartam? S a csoda, hogy az ember képes mindig a megújulásra.

Volt még egy könyv, ami meghatározta a gondolkodásomat. A Szép új világ Huxley-tól. Azt gyerekként olvastam, s akkor megfogadtam, hogy én vadember leszek, mert ebben a szép új világban, ahol mindennek megvan a maga helye, rendje, és azt csinálhatod csak, amit megszabtak, az nekem nem kell. Akkor legyek inkább vadember, aki éli az életét, és szabad.

Vadember vagy abban az értelemben?

Abban az értelemben vadember vagyok, hogy merek cselekedni. A vadembernek milyen célja van? A létfenntartáson túl mindent élvezni kell. Tudsz gyönyörködni a vízesésben, tudsz gyönyörködni a felhőkben, együtt tudsz énekelni. Tudod értékelni azt, ami körülvesz. Tudsz örülni a kis dolgoknak, s ezáltal boldogabb az életed. Az éneklés a legjobb közösségformáló erő. Az éneklésben az is nagyszerű, hogy megtanít odafigyelni a másikra.

Mióta énekelsz?

Debrecenben, amikor gimnazisták voltunk, akkor Potyók Balázs volt a Monteverdi kórus karnagya, és ő volt az osztályfőnök-helyettesünk. Adomázó, jó humorú ember volt. Hármunkat az osztályból bevett a Monteverdi kórusba. Ez egy felnőtt kórus volt. mellettem ott énekelt a matematika professzora, a klasszika-filológia tanszék adjunktusa. Sokat utaztunk, beszélgettünk. Akkor a gimnáziumi éveimmel be is fejeztem az éneklést, s most, hogy a gyerekek megnőttek, és újra volt ideje az embernek, akkor újra bekapcsolódtam. Valószínűleg jó énektanárom is volt, aki inkább bátorított, s azt vallotta, hogy fontosabb az éneklés, mint az, hogy tisztán énekelj. A gyakorlással, a közös énekléssel egyébként is sokat lehet fejleszteni a hangon. Rengeteg népdalt tanultunk a napköziben. Most is a közösségért és a közösségnek éneklek.

Mit gondolsz, mivel lehetne még erősíteni a kisvárdaiak közösségi élményét?

Ha rajtam múlna, akkor májustól szeptemberig állna egy színpad a főtéren, és minden hétvégén lenne valami esemény. Ahhoz, hogy közösséget teremtsünk, hogy kialakuljon az emberekben a lokálpatriotizmus, ahhoz fel kell jönni az eseményekre, és beszélgetni kell. Én a hétköznapokban hiszek. Nagy ünnepekre is szükség van, de a boldogság a hétköznapokban rejtőzik, ott kell megtalálni, építeni, fejleszteni. Azért hiszek a csevegésekben is, mert ezek hétköznapi, rendszeresen visszatérő események. Az emberek megismerték, megszerették, ezért eljönnek és beszélgetnek.

Írta-Czomba Magdolna

fotó: Szabó Sándor

Forrás: facebook.com ( közeli és személyes)

-Friss Média-