"Minden 2025. július 7-én kezdődött. Délután háromnegyed hatkor kaptunk egy riasztást a készenléti telefonra: felsővezeték-zárlat lépett fel Nyíregyháza irányába. A csapattal azonnal reagáltunk, előkészítettük a kötöttpályás motort (a sínautót), és felpakoltunk mindent, a zártvágóktól kezdve a Stihl fűrészekig.

Ahogy indultunk volna, hirtelen feljött a vihar. Sötétedett, dörgött, villámlott. Én voltam az utolsó ember, az én feladatom volt bezárni a kaput, mielőtt felszállok a járműre. Két kézzel fogtam a vaskaput, húztam befelé, amikor hirtelen hatalmas fényvillanás és fülsiketítő robaj következett. A villám valahová a közelbe csaphatott be – talán a 34 méteres rádiótoronyba, vagy közvetlenül a telephelyre –, de a kerítés elektromosan feltöltődött.

Ahogy zártam az áramkört a testemmel, azonnal megcsapott. Hirtelen elengedtem a rácsot, és oldalra tántorodtam. Le kellett guggolnom, mert rosszul lettem; a kezem teljesen lezsibbadt, egészen a vállamig. A többiek rögtön látták, hogy baj van. – Mi újság? – kérdezték. – Valahova lecsaphatott a villám, mert megrázott a kerítés – feleltem.

Azonnal keresték rajtam a bemeneti nyílást, de szerencsére nem találtak égésnyomot. A túravezető jelentette az esetet, a parancsnok pedig utasított: azonnal menjek kivizsgálásra. Ahogy kiértünk az állomásra, a szívem már erősebben vert, a pulzusom felszökött. Nem vártuk meg a mentőt; az egyik mesterünk vitt be kocsival a kórházba.

Nehéz szavakba önteni, mit éreztem. Nem pergett le előttem az életem, abban a pillanatban fel sem fogtam, mi történt. Csak a zsibbadás volt és a sokk. Később, a vizsgálatok után, amikor az orvos saját felelősségre elengedett – mivel szerencsére nem történt szervkárosodás –, akkor kezdett tudatosulni bennem: ez lehetett volna sokkal rosszabb is.

Azóta minden megváltozott. Egy héttel az eset után Berekfürdőn nyaraltunk a családdal, amikor jött egy vihar. A medencében voltunk, dörgött az ég, és én pánikba estem. Ki kellett jönnünk. Ez a félelem azóta is bennem van: ha esik, ha villámlik, "parásan" közledek, még a kocsihoz is óvatosan megyek ki. A kollégák persze ugratnak, kapok hideget-meleget, "villámhárítónak" hívnak, de ezzel le is vezetjük a feszültséget. Szeretem a munkámat, a kihívásokat, a csapatot, így maradok. De az életem átértékelődött. Van két kisgyermekem. Már ők a legfontosabbak, és igyekszem minden percet velük tölteni. Nem videojáték ez, ahol van még száz életünk. Csak ez az egy van" - zárta történetét Krisztián.