1703 nyarán Kisvárda vára ismét a történelem homlokterébe került – ezúttal nem idegen csapatok, hanem egy magyar fejedelem jelent meg a falak előtt. II. Rákóczi Ferenc, miután átjött Lengyelországból és átkelt a Tiszán Vásárosnaménynál, egyenesen Kisvárda felé vette az irányt. A szabolcsi nemesség zöme a várba menekült előle.

Rákóczi helyzete kényes volt: a szabadságharc legelején nem engedhette meg magának, hogy vérfürdővel kezdje nemzeti felkelését. A várban azok a nemesek húzódtak meg, akikre a harcban később számított. Körülzárta tehát a várat, de valódi ostromra nem került sor – inkább egyezkedni próbált.

„Nem azzal akarta kezdeni a nemzeti függetlenségi harcot, hogy most gyorsan legyilkolja a várban lévő nemeseket, akikre egyébként számított.”

A körülzárás lazaságát érzékletesen mutatja egy apró részlet: a várba be tudott jutni egy jobbágyfiú az urához. Ha valóban szoros ostromzár lett volna, ez kizárt lett volna. Rákóczi küldött ugyan tárgyalót, egyetlen üzenettel: álljon át a nemesség. A nemesség nem állt át – részben azért, mert Kassán még mindig ott állomásozott a király felső-magyarországi hadereje, amely az 1550-es évek ostromai óta mindig időben érkezett segítségül.

1703. július 20-án Rákóczi elvonult Kisvárda alól. Néhány héttel később azonban a szabolcsi nemesség zöme önként kereste fel a fejedelmet, és állt át az oldalára. Ez a fordulat megmutatta: Rákóczinak igaza volt, amikor nem erőltette az ostromot. Türelme gyümölcsözőnek bizonyult.

A várba még egyszer visszatért Rákóczi – immár nem ellenfélként, hanem védelmezőként. A szabadságharc évei alatt többször is megfordult itt. Az igazán emlékezetes pillanat azonban 1711. január 31-én következett be. A várfokról intézte utolsó beszédét a megmaradt lovassághoz.

„12 000 fő gyűlt össze, meghallgatta a beszédet. Elmondta nekik, hogy Nagy Péterrel megy tárgyalni Lengyelországba, és reménykedik még a szabadságharc folytatásában.”

Ezt az emlékezetes pillanatot maga Rákóczi is megörökítette emlékirataiban. A beszéd után innen indult tárgyalni Pálffy Jánossal, majd külföldre távozott. Károlyi Sándor – látva a realitásokat – befejezte a már előkészített béketárgyalásokat, és 1711-ben aláírták a szatmári békét. A kisvárdai vár mint helyszín tehát jelen volt a szabadságharc mindkét végpontján: a bizonytalan kezdetnél és a melankolikus lezárásnál egyaránt.

Ma a várbástyán állva – ugyanonnan, ahonnan Rákóczi egykor a gyülekező lovassághoz szólt – széles panoráma tárul a szemünk elé. A Rétköz lapos, vízjárta világa ma is felismerhetően őrzi azt a tájat, amelyet a fejedelem is látott. A történelemnek ez a rétege ott lapul a kövek között: láthatatlanul, mégis érzékelhetően.