Már a belépéskor érezni lehetett, hogy ez nem egy hétköznapi nap az óvodában. Ahol máskor adminisztráció zajlik, ott most a szeretet és a mese díszletei uralkodtak. A kezdeményezés sikerét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a tavalyi debütálás után idén már nem volt kérdés a folytatás.

– Hogyan született meg a folytatás gondolata?

– Tavaly rendeztük meg az első alkalmat, és ahogyan lezártuk a laptop tetejét, rögtön jöttek a kérések, hogy ugye jövőre is készítünk ilyen csodát. Mert ez valóban egy csoda. Amikor belépünk az óvodába, hirtelen egy teljesen más mesevilágba csöppenünk.

– A látvány tényleg lenyűgöző. Hogyan sikerült a nevelői irodát így átvarázsolni?

– A díszleteket közösen álmodtuk meg, a nevelőtestületünk minden tagja részese ennek a csodaépítésnek. Azokat a díszeket és kiegészítőket, amiket a nézők látnak, mind a kollégáim hozták be otthonról: mindenki betette a saját féltett kis kincsét a közösbe. De el kell mondanom, hogy a városlakóktól is kaptunk kiegészítőket, amelyek ma ott ékeskednek ebben a birodalomban.

– Tíz órán keresztül, élőben mesélni embert próbáló feladat. Hányan vállalták a felolvasást?

Több mint hetvenen. Kicsit rapszodikus volt a beosztás, mert kilenc perces idősávokat lőttünk be, de volt, aki hamarabb végzett, és volt, aki hosszabb mesét hozott. De biztos voltam benne, hogy a tíz óra meglesz. Idén már sokkal könnyebb dolgunk volt a szervezéssel: tavaly még kis riadalmat okozott a kérés, hogy élőben, kamera előtt kell szerepelni. Idén viszont már büszkeséggel jöttek a felolvasók. Volt olyan önkormányzati kolléga, aki azt mondta, már alig várta a felkérést. Úgy sírtam, amikor mondta a mesét, hogy egyszerűen nem tudtam könnyek nélkül végignézni a kamera mögül.

– A rendezvény neve „Hálameseolvasás”. Mi a legfőbb üzenetük a külvilág felé?

– Az elsődleges üzenet a hála és a szeretet. Az internet segítségével szerettünk volna eljutni azokhoz az emberekhez, akik valamiért nem tudnak kilépni az otthonukból: a beteg gyerekekhez, a nagycsaládosokhoz, vagy az egyedül élő idős szülőkhöz, akiknek a gyermekei távol vannak. Meg akartuk simogatni a lelküket, és azt üzenni nekik: nem vagytok egyedül, itt vagyunk körülöttetek, bízzatok az emberekben. Próbáljuk együtt építeni a családok hitét és erejét.

– Pedagógusként hogyan látja, miért nélkülözhetetlen a mese a gyermekek életében a mai, digitális világban?

– Óriási szerepe van az élő meseolvasásnak. Amikor fiatal édesanya voltam, a három lányom mindig azt kérte: „Anya, a szádból mesélj!” Tehát könyv nélkül, fejből. Ennek hatalmas jelentősége van, mert míg a tévében készen kapják a képeket, addig a hallgatott mese közben a saját fantáziájukat kell használniuk. El kell képzelniük a szereplőket, a helyszíneket, és ez fejleszti a gondolkodásukat, a belső képalkotásukat.

– Ön szerint meddig tart a mesék hatása?

– Én azt szoktam mondani, hogy a gyerekeknek tízéves korig tudjuk a képzeletbeli hátizsákját telepakolni mindenféle értékkel. A mese pontosan egy ilyen érték, amit beleteszünk ebbe a hátizsákba. Később, amikor már nem tudunk mellettük lenni, és ők egy nehéz élethelyzetbe kerülnek, ki tudják venni a hátizsákjukból ezt a muníciót és használni tudják. Erre való a mese: kulcs a lelkükhöz és a jövőjükhöz.

– Végül, mi áll közelebb a szívéhez: a klasszikus vagy a kortárs mesék?

– Mindkettőt szeretettel védelgetem a lelkemben. Felnőttként is fantasztikus visszahallgatni például a népmeséket Szabó Gyula előadásában, akitől még ma is borsódzik a hátam. De hála Istennek vannak remek kortárs írók is. Személyes kedvencem azonban Fésűs Évától Az öreg mókus néni – ezt a mai napig nem tudom sírás nélkül elolvasni.