„Úgy tudjuk, hogy az a probléma, ami miatt elhagyta szolgálati helyét, egy félreértésen alapul. Ön egy tehetséges fiatalember, aki előtt még hosszú élet áll.”

Persze Péter tudta, nincs itt semmilyen félreértés. Éva egyértelműen közölte vele, hogy nem tud rá várni. Péter terve elég világos volt, bár egyre nehezebben tudott racionálisan gondolkodni. Fizikailag bírta az extra terhelést, jó kondícióban volt, önvédelmi sportokat művelt, mielőtt bevonult.

A terv egyszerű volt: elbúcsúzik szeretteitől és irány Jugoszlávia. Ekkor dúl a délszláv válság, több fegyveres konfliktus terheli a térséget.

Péter szolgálati könyve szerint intellektuálisan igen jó minősítést kapott a szakorvosi vizsgálaton. Pszichés zavart nem állapítottak meg nála, 1994 augusztusában alkalmasnak találták katonai szolgálatra. Az alapkiképzésen kívül szakkiképzésben részesült, majd forgalomszabályozói beosztásba helyezték. December 29-én ment volna haza öt napra a családjához. Üldözői úgy vélték, hogy Péter maga vagy mások ellen fordítja a fegyverét.

Van, aki főbe lövi magát amiatt, hogy elhagyja a menyasszonya és van, aki nekiindul a világnak, mint Péter. Sok az egy sorkatonának, hogy szakít vele a kedvese, beosztják objektumőrzésre és emiatt haza sem mehet – vélekedett a Budapesti Katonai Ügyészség helyettes vezetője, dr. Bánhegyi Gábor ezredes 1994 decemberében.

Szakértők tartottak attól is, hogy Péter esetleg volt kedvesére vagy annak vélt új barátjára lőne, ezért a határőr városban élő Évát védőőrizet alá helyezték és több lakóépületet megfigyelés alá vontak.

Nem akarok senkit bántani

Péter menetjegy nélkül utazott Debrecenig. A jegyvizsgálót kicselezve, a vonat külső lépcsőjén húzta meg magát. A cívis városban jegyet váltott, majd folytatta útját a határmenti városkába, ahova december 28-án reggel hat óra körül érkezett meg. Elment a régi iskolájába, az ablakon át bemászott egy tanterembe, bebújt egy szekrénybe és a kimerültségtől szinte félájultan álomba merült. Késő délután a sötétség leple alatt egy kisboltban ételt vett, majd egy játszótéren megírja első üzenetét, melyet egy ismerőse gépkocsijának szélvédőjére helyezett. „Nem akarok senkit bántani.” Közben több ismerősével találkozott és ez a kilenc napig tartó menekülés végét jelentette.

Mindeközben a rétközi községet, ahol Peter édesanyja is élt, több száz katona és rendőr lepte el. Abban bíztak, hogy Péter hazajön és itt fogják majd el. Hogy a honvédségnek mennyire kínos volt ez a szökés, azt mi sem mutatja jobban, mint hogy az akkor honvédelmi miniszter, Keleti György is a helyszínre sietett. Személyesen akarta Pétert jobb belátásra bírni.

Tudtam anya, ha meglátlak, ez lesz

Péter a Tisza-töltésre ment. Ekkor a rendőrség már a nyomában volt, észlelte a gépkocsik fénycsóváját. Volt, hogy üldözői 30 méterre jártak tőle, miközben ő a hóban hasalt. Biztos volt benne, hogy nem látják, nem láthatják a koromsötétben. Így elfutott, lerázva üldözőit. Közben még arra is volt ideje, hogy a második üzenetét a hóba jegyezze: „Sziasztok!”

Péter Komorónál a szántáson folytatta útját a 4-es főút felé. Fényeslitkénél egy útszakaszt tehervonatra kapaszkodva tett meg. Eljutott Kisvárdára, ahol felkereste nagynénjét. Ő mondta el neki, hogy édesanyja - akivel kapcsolatuk szeretetre és a kölcsönös bizalomra épül -, naphosszat csak sír. Nem eszik, kétségbe van esve. Ez volt az a pont, amikor Péter belátta: édesanyja tönkremegy, ha nem adja fel magát. December 29-én reggel fél nyolckor jelentkezett a kisvárdai rendőr kapitányságon. A szökött honvédot innen a határőrvárosba szállították, ahol találkozott édesanyjával. Péter sírva, zokogva ölelte át, miközben alig érthetően ennyit mondott: „Tudtam anya, ha meglátlak, ez lesz.”

Mielőtt a katonaszökevényt Budapestre szállítottak volna, Keleti György négyszemközt beszélt Péterrel, akinek megígérte: ha őszintén beismeri a tettét, enyhébb büntetésre számíthat. Ekkor derült ki az is, hogy a hatóságok félelme alaptalan volt, ugyanis Péter a fegyverét biztonságos helyen, Budapesten hagyta.

Péter esete egyedülálló volt, hisz nem volt példa ilyen hosszan tartó fegyveres szökésre a honvédség történetében. Bár 1994 végére a jogtalan laktanya-elhagyások és a parancsmegtagadások száma csökkenő tendenciát mutatott, az év végi ünnepek idején mindig több volt a jogtalan eltávozás.

1995 májusában a katonai ügyészség benyújtotta a vádiratot, mely alapján Péter akár 15 évet is kaphat. A vád több ember életét veszélyeztető emberölési kísérlet, fegyveres rablás, fegyveres szökés, lopás és rongálás. Két társa ellen, akik budapesti bujkálását segítették, bűnsegédként és bűnpártolás miatt indul eljárás.

Hét év börtön

Az ügyben nem jogerősen 1995 június 12-én született ítélet. A bíró kimondta, hogy Péter nem akart senkit megölni. Nem is célzottan lőtt, a fegyverhasználatot figyelmeztetésnek szánta. Halmazati büntetésként hét év börtönt szabtak ki rá. A figyelembe vett enyhítő körülmények között szerepelt egy különösen elgondolkoztató momentum: az, hogy infantilis és így alkalmatlan a katonaságra. Ezt a tettét követő vizsgálatok során derítették ki, és tartalékos állományba helyezték Pétert. Vagyis amikor már nem rutinvizsgálatról volt szó, egy vádlottat kellett szigorú alapossággal megvizsgálni, kiderült, hogy nem alkalmas sorkatonai szolgálatra. Valószínűleg a besorozásakor sem volt az. A vád és a védelem is fellebbezett.

10 év fegyház

Másodfokú ítéletet 1995. szeptember 28-án hozott a Legfelsőbb Bíróság dr. Rabóczki Ede vezette tanácsa. A bíró úgy ítélte meg, hogy Péternek a szándékos veszélyeztetés helyett több emberen elkövetett emberölés kísérletéért kell felelnie. Ezért őt tízévi fegyházra ítélte. Az ítélet rövid indokolásából kiderült, hogy — bár mind a tanúk, mind a sértettek azt vallották, hogy meglátásuk szerint a fiatalember nem akart megölni senkit, csak ijesztés szándékával lőtt — Rabóczki Ede tanácsvezető bíró szerint az is emberölés kísérletének minősül, ha valaki tisztában van azzal, hogy tettével emberéleteket olthat ki, mégis folytatja cselekményét.

Péter az ítélethirdetés után csak annyit mondott, hogy megbánta tettét, de ha tudja, hogy ilyen hosszú büntetést kap, nem adja fel magát. „Inkább lőttek volna le!” Majd megkezdi a budapesti, Kozma utcai fegyházban a büntetése letöltését.

Másfél hónap után 1995. november 15-én Péter a Nyugati pályaudvarnál tétován közeledik az egyik nyilvános telefonfülkéhez.

Ami addig csak kósza gondolat volt, az ítélettel elhatározássá erősödött: a fegyházból meg kell szökni. Rabtársával, G. Istvánnal a ködös időre vártak, majd attól tartva, hogy a havazás megnehezíti dolgukat, november 15-én akcióba léptek. Kimásztak foglalkoztatójuk, a Budapesti Faipari Kft. használaton kívüli 7,5 méteres épületének lapos tetejére. G. nem mert továbbmenni, feladta és munkára jelentkezett. Péter viszont kaszkadőrbátorsággal a tetőről a 4,5 méterre lévő, 4 méter magas, szögesdróttal védett bástyafal tetejére ugrott, majd az utcára kinyúló lámpaburába kapaszkodva sikerült kijutnia az utcára. Bele sem gondolt, hogy ha elvéti az ugrást, akkor a vasrúd felnyársalja.

A Nyugati pályaudvar indulásra váró szerelvényein bujkált egy darabig, majd jegyet vett, de a vonat csak másnap indult. Az éjszakát a pályaudvaron töltötte. Reggel azon vívódott, hogy felhívja-e édesanyját. A Nyugati pályaudvaron háromszor-négyszer idegesen elvonult a telefonkészülékek előtt, erre lettek figyelmesek a rendőrök. Az igazoltatáskor azonnal bevallotta, hogy ő az a bizonyos honvéd.

1996. január 29-én állt a Pesti Központi Kerületi Bíróság elé, ahol beismerte tettét. Elmondta: zárkájában sokat olvasott, főleg a Bibliát forgatta, és amikor rádöbbent, hogy nem látja a fákat, ököllel ütötte a falat, hátha kiszakad. Pétert jogerősen egy év két hónapra ítéli a Pesti Központi Kerületi Bíróság fogolyszökés miatt.

Összesen 10 év kilenc hónapot töltött fegyházban, 2005 szeptemberében szabadult. Édesanyja folyamatosan látogatta, míg Éva a börtönévek elején, amíg Péter meg nem szakította vele a kapcsolatot. Így látta jobbnak. Tulajdonképp a fogolyszökés után higgadt le és tudatosult benne, hogy nincs más lehetősége.

A börtönévek folyamán angolul és németül tanult és a fizikai erőnlétét sem hanyagolta el. Szabadulását követően itthon úgy érezte, hogy felismerik, ez rossz érzés volt számára, nem igazán találta a helyét. Hat hónap után külföldre ment, ott kapott állást, családot alapított, két gyermeke született. Ők még kicsik, nem tudják, hogy apa egy rossz döntéséért súlyos árat fizetett. Péter úgy tervezi, hogy amikor itt az ideje, elmondja nekik a történetét.

A kiskatona édesanyja, aki 1994-ben egy kis közösség kulturális életét szervezte, fokozatosan zárta be az őt körülvevő világ ajtaját. Azóta nyugdíjas, magányos, zárkózott életet él.

A szerelem pszichológiájáról szinte semmit sem tudunk. De tény, hogy ha valakiért odavan valaki, nem mérlegeli a hosszú távú következményeket. Fejest ugrik az érzelembe, és kész.

A szereplők nevét megváltoztattuk.

Az előző részeket ITT és ITT olvashatják.

Forrás: a katona elbeszélése, helyszíni információk, korabeli (1994-1996) helyi és országos lapok, Honvédelmi Szemle, levéltár.

- FrissMédia -