Santiago de Chile az agglomerációjával együtt több mint hétmilliós metropolisz, a közel húszmilliós lakosság negyven százaléka tehát itt lakik. A lakosok abban az irigylésre méltó helyzetben vannak, hogy szombaton például fürödhetnek a Csendes-óceánban, vasárnap pedig felmehetnek valamelyik síterepre, hiszen a város az Andok lábainál fekszik.
A várost abban az évben alapították (1541), amikor Budát elfoglalta a török. Az alapító neve Pedro de Valdívia, róla manapság már nem lehet eldönteni, hogy aranyéhes konkvisztádor, netán felfedező, avagy földrajzkutató volt, mindenesetre a Fegyverek terén (Plaza de Armas) lovasszobrot állítottak neki.
Az elnöki palotától nem messze van szobra Salvador Allendének is, ő nem csupán politikus volt, hanem orvos is, és 1970 és 1973 között Chile demokratikusan megválasztott elnöke, akit azonban egy CIA-puccs megbuktatott, és ennek során máig nem tisztázott körülmények között meghalt. Ezt követte Pinochet tábornok két évtizedes uralma. Amikor beszéltem chilei emberekkel, azt mondták, léteznek dolgok, amelyeket mélységes elítélnek, de a diktatúra komoly gazdasági fejlődést hozott.
A magyar utazó azt is tapasztalhatta, hogy Chile a mai Dél-Amerika egyik legtehetősebb országa, Argentína és Uruguay mellett. Az éttermek tömve voltak, koldust alig lehetett látni, az utcákon az égvilágon mindent árultak, a csodálatos jacaranda fák virágoztak. Annyi talán nem volt belőlük, mint Buenos Airesben, ám így is lélegzetelállítóan szépek voltak. Egyébként Chile száz évvel ezelőtt is jól állt, óriási réz- és salétromkinccsel rendelkezett.
A városi piacon is nagy volt a forgalom, a Fegyverek terén pedig minden nap akadt valami rendezvény. Az emberek körbeállták a különféle mutatványosokat, bűvészeket.
Ám ami a legnagyobb népszerűségnek örvendett, az a chilei nemzeti tánc, a cueca. Ezt nem tudták megunni, mindenki ropta, fiatal és öreg, profi táncos és amatőr. A tánc eredetéről a legkülönfélébb elméletek születtek. Az egyik szerint spanyol és cigány gyökerei vannak, a másik elmélet szerint az Afrikából behurcolt rabszolgák tánckultúrája is nagy szerepet játszott a kialakulásban. Amiben egyetértés látszik: a cueca nélkül nem létezett vallási, vagy mezőgazdasági ünnep, nem létezett fesztivál.
Maga a tánc elsősorban lépésekből, valamint ugrásokból áll, és ennek okán számos lehetőség akad az improvizációra. Lényegében a férfi és a nő történetét meséli el, az egyik a kakas, a másik a tyúk, és a táncosok a baromfi udvarlását utánozva járják körbe egymást. Elvileg a párok között nincs érintkezés, ám ez nem kőbe vésett szabály.
Miként az sem előírás, hogy ne léteznének tánccsoportok.
Sőt, a legszebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy létezik olyan chilei tánccsoport, amelynek a neve Duna Táncegyüttes, és azzal a céllal alakult 2016-ban, hogy összehozza a Chilében élő magyarságot, a leszármazottakat és azon chileieket, akik érdeklődést tanúsítanak a magyar kultúra iránt. Egyébként mintegy 2000 magyar leszármazott él az országban.
Másnap úgy döntöttem, a piacon folytatom, valami olyasmit olvastam, hogy nem csupán Tokió, vagy Sydney halpiacaira érdemes elmenni. Nem csalódtam, a választék pazar volt, ugye, könnyű annak az országnak, amely észak-déli irányban négyezer kilométer hosszan húzódik a Csendes-óceán mentén. A tengeri herkentyűk, halak, rákok, kagylók, polipok kiemelkedő helyet foglalnak el a chilei gasztronómiában. Az egyik kedvencük a darált, nyers sügér, amelyet bőségesen megöntöznek citrommal, paradicsommal.
Érdemes megkóstolni a chilei borokat, az ország a világ ötödik legnagyobb exportőre. Bár jó okom van azt gyanítani, hogy a chilei kormány titokban támogatja a gazdákat, ugyanis például Európában nagyon jó áruk van, és tízezer kilométernyi távolságból gyakorlatilag lehetetlen a gazdaságos szállítás.
Ám a chilei konyha kiválóságaihoz képest mégis jó választás ez a nedű.