1983 őszén a Paksi Atomerőmű még gyermekkorát élte: az I. blokkot alig néhány hónappal korábban kapcsolták be az országos hálózatba. A természet azonban hamar drámai próbatétel elé állította a szakembereket. A Duna vízállása olyan mélypontra süllyedt, ami közvetlenül fenyegette a hidegvíz-csatorna gravitációs vízellátását. Mivel a szivattyúk nem kaptak elég vizet, az erőmű teljes leállásának réme lebegett az ország felett.

A válasz egy ma már ipartörténeti léptékű, példátlan mozgósítás volt. Összesen 556 vízügyi szakembert vezényeltek Paksra, miközben 71 nagy teljesítményű szivattyút, 132 tehergépkocsit és hatalmas darukat vetettek be a helyszínen.

A mérnökök rendkívüli megoldást választottak: közel 2 kilométeres csővezetéket fektettek le, a hidegvíz-csatorna torkolatánál szádfalat építettek – azaz acéllemezekkel zárták el a medret –, és a gépláncolat segítségével fizikailag emelték át a Duna vizét a csatornába.

„Minden áron és a leggyorsabb műszaki beavatkozással fenntartani az energiatermelést” – ez az elv vezérelte az akkori szakembereket, és az akció teljes sikerrel zárult: az I. blokk folyamatosan termelt tovább.

Kettős szorításban a Duna: A meleg és a kevés víz csapdája

Amikor ma a Duna vízállása megközelíti vagy megdönti a történelmi negatív rekordokat – elérve a mínusz 120 cm alatti tartományt Paksnál –, a felszínen hasonló a helyzet, mint 1983-ban, a háttérben húzódó kihívások azonban sokkal összetettebbek. Napjainkban a szakembereknek már egy kettős fizikai és ökológiai szorítással kell megküzdeniük.

A közösségi médiában gyakran felmerül a kérdés, hogy ha 1983-ban néhány nap alatt sikerült műszaki beavatkozással áthidalni a rendkívül alacsony dunai vízállás okozta problémát, akkor napjainkban miért inkább a blokkok teljesítményét csökkentik. Ennek oka, hogy azóta jelentősen szigorodtak a nukleáris biztonsági és környezetvédelmi előírások. A hatályos szabályozás szerint az erőműből visszavezetett hűtővíz a keveredési zóna után nem emelheti a Duna hőmérsékletét 30 Celsius-fok fölé, ezzel védve a folyó élővilágát. Ha a Duna vízhozama alacsony, miközben a víz hőmérséklete eleve 25–26 Celsius-fok körül alakul, az erőműnek a környezetvédelmi határértékek betartása érdekében mérsékelnie kell a termelést. Emellett a korszerű nukleáris biztonsági protokollok is jóval óvatosabb működést írnak elő: míg a nyolcvanas években a hangsúly az energiatermelés folyamatos fenntartásán volt, ma már a legkisebb hidrológiai bizonytalanság esetén is a megelőző teljesítménycsökkentés számít kötelező és biztonságos eljárásnak. Ezért a mai visszaterhelések nem műszaki tehetetlenséget vagy üzemzavart jeleznek, hanem azt, hogy az erőmű a szigorú biztonsági és környezetvédelmi előírásoknak megfelelően működik.

Forrás: Víztükör / Magyar Vízgazdálkodás, 1984 (24. évfolyam, 1-8. szám)1984 / 2. szám