1595-ben már van adatunk a szó előfordulásáról: „és így nem nőtlen pajkosokkal, hanem nyilván és jámbor személyekkel kellett volna elmenni” (a nyilván nem elírás, ekkoriban szófaját tekintve melléknév volt, jellemző mondattani funkcióját illetően pedig jelző).

Pajkos volt valaki, ha megrongált egy köztéri szobrot. Esetleg bedobott egy ablakot. Pajkos koldusoknak hívták az erőszakos kéregetőket. A pajkosság fogalmába tartozott, ha valaki az emeleti ablakából virágcserepet dobott a járókelőkre. Ha egy idegen engedély nélkül bement a lakásba, de nem lopott, csak ott volt, akkor is azt mondták rá: pajkos. Pajkos ember volt az is, aki a barátját gonosz szándékkal felbujtotta arra, hogy keresetet nyújtson be a bírósághoz. A közös érdekek enyhe megsértése is pajkosságnak számított.

A szó gyermekekre vonatkoztatva vált játékos, kedves hangulatúvá. Pedig eredeti, pejoratív értelme ez volt: olyan vagy, kisfiam, mint egy gonosztevő. A pajzánok szintén bűnözők voltak. Ráadásul olyanok, akiket emiatt gályarabságra ítéltek. Később minden gályarabot így neveztek, azokat is, akiket vesztes csata után küldtek gályára (ez ritkán fordult elő). A pajzán semmirekellő, haszontalan teremtés, csak a korbács nyelvén ért – gondolták régen. Valószínűleg ebből a ’semmirekellő személy’ jelentésből alakult ki a szó ma ismert jelentése.

KRR

A magyar nyelvi kultúra ápolásáért indított rovatunkat a Magyar Nyelvőr Alapítvány együttműködésével készítjük, a Szerencsejáték Service Nonprofit Kft. támogatásával.