A telep jól körülhatárolható, vasúti sínek és egy ipari övezet zárja el a város többi részétől. Az átlag városlakó számára a szegénység láthatatlan; keveset tudnak, keveset akarnak tudni az itt élő közel 1200 emberről. A családok összetételében, demográfiai jellemzői szerint itt a legmagasabb a nagycsaládosok és a legalacsonyabb az időskorú népesség aránya. Bár forintmilliárdokat fordított a város a felzárkóztatásra, ennek nyomait nem nagyon lehet látni.

Vasárnap, ebéd után szikrázó napsütésben érkeztünk a lakótelep központi részének tekinthető játszótérre. A salakpályán tucatszám rúgták a bőrt a hálótlan kapuba, amott egy fiatal társaság bocsátkozik vitába egy másikkal. Pezseg az élet, buli van, mintha az emberiség nem az élete legnagyobb kihívásával állna szembe.

A Guszev-lakótelep lakói fittyet hányva a járványra, s szabályokra, ugyan úgy élik mindennapjaikat, mintha az ismeretlen, láthatatlan vírus őket nem fertőzheti meg. Megkérdeztük az egyik csoport hangadóját:

- Miért nem tartják be az alapvető szabályokat és miért nem maradnak otthon?

- Maga hamarabb belepusztul, mint mi, mi immunisak vagyunk.

- Honnan szedi ezt a marhaságot?

- Nézzen körül, ha ezt valaki kibírja, akkor mindent kibír.

Mi tagadás, a telepen telített szemeteskonténerek, mellettük hegyekben a szemét - a legalapvetőbb higiéniás szabályokra fittyet hányva épp egy gyermek játszadozik valamilyen felismerhetetlen babafélével. A telepen nyoma sincs annak a hangulatnak, ami körülbelül egy kilométerrel arrébb az emberek mindennapjait jelentősen befolyásolja. Egyet azért érzékeltek: kaptak az önkormányzattól tisztító és fertőtlenítő szereket.

- Kaptunk, igen, csak épp vizünk nincs

- Akkor, hogy mosnak kezet, hogy tisztálkodnak?

- Hozunk a közkútról vizet, van lavór.

A telepen vagy 50 családnál nincs víz, ők a közkútról hozzák a vizet. Fontos tény, hogy a vízszolgáltatás korlátozására azért került sor, még jóval a járvány kitörése előtt, mert nem fizették a díjat. Bár a szolgáltató lehetőséget biztosított a részletfizetésre – sok család élt is vele -, de voltak olyan családok, amelyek nem voltak hajlandóak a kompromisszumos javaslat elfogadására. A kijárási korlátozásból pedig nem kérnek:

- Jöjjön vissza holnap délelőtt, tele lesz a játszótér.

- De hát folyik a digitális oktatás.

- Persze, folyik! Nézzen csak rá arra a pulyára, ön szerint neki hogy folyik?

- Egy rongyos ruhába bújt 10 éves forma fiúra mutat.

- Akarat is kell, a szülőnek is jobban oda kéne figyelnie az ilyenekre. Kaptak egy alapítványtól eszközöket is.

- Igen, csak épp internet nélkül mit sem ér az egész - hallatszik a távolodó válasza, bár fura ellentmondásnak tűnt, hogy közben okostelefonját böngészte.

A telepet körbejárva sehol egy figyelmezhető plakát, ami a városlakó életének már-már megszokott részévé vált az elmúlt két hétben: „Maradj otthon!” A telep egyetlen egy boltjának ajtaján is csak egy kézzel írott figyelmeztetés, hogy „családonként egy jöhet vásárolni, gyereket ne hozzon magával”. Ezzel le is van tudva a társadalmi távolságtartás, mint megelőző intézkedés.

Nem félnek a járványtól? – kérdem egy kártyalapokat forgató 10-13 fős társaságtól.

- Mindannyian rokonok vagyunk, összejárunk mindig.

- Nem félnek?

- A cigányokba még a villám sem csap, magának kéne inkább félnie.

Van, aki a Jóistenben hisz, úgy gondolja az pont elég lesz, ahhoz, hogy ne fertőződjön meg. Miközben ezt mondja az arcát az élet pengéjével barázdált 60 éves cigány asszony, jóízűt harap a frissen kisütött lapcsánkába, majd ugyanazzal a mozdulattal kedvesen nyújtja felém:

- Megkóstolja?

A játszótér sarkán fiatal roma lányok beszélgetnek. Állítólag nemrég jöttek haza Németországból. Ők és társaik - vagy tízen - a pénzkeresés könnyebbik – sok esetben egyáltalán nem veszélytelen – formáját választották, szexmunkásnak álltak. Jött a járvány és ezzel együtt elment a vágy. A kuncsaft nélkül maradt lányok a napokban tértek haza. Kötelező karantént nem írtak elő a hatóságok, csak kérték erre az állampolgárokat. A kérés a Guszev-lakótelepen süket fülekre talált. „Úgysem vagyunk fertőzöttek” - hallatszik alig érthetően a köhögéssel küszködő 20 éves szép arcú roma lánytól.

A telepen orvosi rendelő nincs, krónikus betegségekkel küzdő idős ember akad bőven.

- Hát, mi is bízzunk a Jóistenben. Mást nem tehetünk!