A kisvárdai kincskeresőt Tutkovits Ferencnek hívták, egy százéves álom megszállottja volt.

Kutatás a gyógyforrás után

„Amennyiben ennek előtte egy évvel nemzetes Jeszentzy József úrtól az úgynevezett forrás domb mellett tulajdon birtokában lévő Zsellér vagy Parsit telkét bizonyos időre kivettem, meghatározott évenkénti fizetésem mellett oly célból, hogy azon fonásból szivárgó vizet mindenfelé hordván bizonyos betegségbe sínylődő, s abba fürdők nyavalyákból csudaképpen épülnek és kigyógyulnak, a nevezett Parsit telken minthogy a forráshoz legközelebb egy fürdőt építeni fogok tehetségem és igyekezetem után előmozdíthatom – lejegyezve Kisvárdán 1846. augusztus 16 -án Tutkovits János által.

Tutkovits János ácsmester Tutkovits Ferenc dédnagyapja majdnem százhúsz esztendővel ezelőtt fürdőt épített Kis Várda a város lakóinak. A Tutkovits-fürdő 1848-tól 45 éven át gyógyította a kisvárdai és a környékbeli lakosságot. Fakádak, fahengerek, facsatornák fogták fel a „szivárgó vizet”.

1959-ben a járásbíróság mellett megtalálták az egykorú Kőkutat, Tutkovits Ferenc üvegbe mérte a kincset és vitte Béres Józsefnek, a Kisvárdai Kísérleti Intézet tájlaboratórium vezetőjének.

1967 nyarán felavatták a kisvárdai várfürdőt, 800 méter mélységből buzog percenként 700 liter 54 fokos gyógyvíz, elkészült az ötszáz köbméteres medence, gépház, öltözők. Ideális környezet, a vár szomszédságában „fakasztottak” vizet a kisvárdaiak, nagy összefogással, áldozatokkal, nehézségekkel.

A várfürdő területén található rendkívül hőhozamú termálkutak vizét vizsgálva - huszonnyolc féle kémiai elemzés alapján -, kimutatták, hogy a termálvíz klór, kálium, nátrium és egyéb ion tartalma magas. Jódtartalma pedig még a vezetékes ivóvíznél is lényegesen töményebb: annak négyszerese. A fluor tartalma is igen kedvező. A várstrand termálvízének valamennyi tulajdonságát egybevetve; egy igen kiváló alkáli hidrokarbonátos, jódos vizet találtak, mely feltétlenül gyógyhatású – olvasható egy 1974 decemberében publikált tanulmányban.

Rá egy évre Kisvárda város vezetői mutatós címkével díszített üvegben büszkén tették le az asztalra az első palackokat a már minősített gyógyvízből, amikor 1974 ősszén a megyei tanács vb kihelyezett ülést tartott a fiatal szabolcsi városban. (Kisvárda 1970 április elején kapott ismét városi rangot – a szerk. )

A Felső-Tisza-vidéki Intéző Bizottság előtt nagyjából ebben az időpontban az egyik legrangosabb hazai szakértő beszédében hangzott el, hogy a megyében eddig a kisvárdaiak tettek legtöbbet a gyógyvíz érdekében: a helyi orvostársadalom jótékony közreműködésével már megadták azokat az adatokat is, amelyek a gyakorlatban bizonyították az elméleti feltételezéseket a kisvárdai ásványvíz gyógyító hatásáról.

Az 1975-ben elkészült budapesti és nyíregyházi laboratóriumi vizsgálatok azt mutatták, hogy a víz hidrogén-karbonátos jellegű, és összetevői alapján kedvezően befolyásolja a gyomorműködést, enyhíti a gyomorsav-túltengést, segít a gyomorfekélyeseknek, befolyásolja a szervezet szénhidrogén- cseréjét, jól hat a vércukorszintre, csökkenti a vesekőképződést, de hosszú távon a golyvát, a fogszuvasodás veszélyét is megszüntetheti. A vizsgálatok ezenkívül bebizonyították, hogy a mozgásszervi betegségek gyógyítására, sőt, nőgyógyászati célokra is alkalmas.

Az orvostársadalom Kisvárdán össze is fogott. Besegített a megyei KÖJÁL, az Országos Közegészségügyi Intézet és az ügy sürgetője az egyik legismertebb magyar szakember, Dongó Pál dr. is.

Azóta sokat fejlődött, évről évre kényelmesebbé tették a fürdőt a vendégek számára.

Amikor 1975. július 15-én átadták a strandon az új olasz medencét, a város apraja-nagyja kíváncsi volt az eseményre. Nem is a víz miatt kizárólag, hanem azért, mert ebben a létesítményben újra láttak valamit az álmok valóra válásából.

Források: Arcanum archívum, Kelet-Magyarország, magánarchívum