Minden kétséget kizáróan ő az ország egyik legismertebb férfihangja. Őt halljuk a televízióban, amikor világhírű színészeknek kölcsönzi a hangját, őt halljuk a rádióban, őt halljuk meg először ha tárcsázzuk a Madách Színházat, s néha még a villamoson is ő beszél hozzánk. Kautzky Armanddal beszélgettünk.

- Tudván, hogy két kicsi gyermek édesapja, amikor javasolta, hogy a lakásán találkozzunk, arra számítottam, itt lesz az egész család...

- Csakhogy ezúttal a búvóhelyemre invitáltam Önt! Ez tulajdonképpen a szüleim lakása a belvárosban. Nagyon jó, hogy itt van, hiszen a családommal Solymáron élünk, s oda nem lehet csak úgy hazaugrani! Így viszont, ha mondjuk, délután próbálok, és este játszom a színházban, a kettő között tudok egy kicsit pihenni, egyedül maradni a gondolataimmal...

- Az nagyon jó tud lenni néha...

- Tényleg jó, habár a telefon az ilyenkor is mindig csörög, s ha elég időm volna, nem itt lennék, hanem mennék haza a gyerekeimhez. Azzal, hogy néhány éve a Madách Színházban megszűnt az állandó társulat, az én életemben is véget ért a nyugalom. Rengeteget megyek, dolgozom, ország szerte többfelé szólít a színpad. Élvezem, hogy sokfelé megfordulok, de azt a rengeteg időt, amit az autómban töltök, inkább a gyerekeimnek, a feleségemnek adnám.

- Merre játszik mostanában?

- Szolnokon, a Bánk Bánban II. Endre magyar királyt játszom, tavasszal pedig a Hippolyt a lakájban próbálok majd címszerepet. A Madách Színházban a Charlie nénjében alakítom az ezredest, Budapesten és szerte az országban játszom még többek között a Mezítláb a parkban, a Szeretlek, Faust című történelmi drámában vagy a Vörös Malom című musicalben. Mindemellett szinkronizálok és rádiózom is...

- Honnan van ennyi energiája? Nem fél, hogy elaprózza magát?

- Már hogyne félnék! Amikor túlságosan elfáradok, úgy jelez a szervezetem, azaz inkább az agyam, hogy elfelejtek dolgokat. Megígérek valakinek valamit, s ha nem jegyeztem fel a noteszembe, akkor bizony kellemetlen helyzetbe kerülök. Munkában nehéz megtartani az egészséges mértéket, különösen akkor, ha valaki annyira a hivatása bolondja, mint én. Másrészt, amíg volt a Madách társulat, egyszerűbb volt az életem, ám attól, hogy vége lett, még ugyanúgy meg szeretnék adni a családomnak mindent, amit eddig. Ez pedig azzal jár, hogy sokat utazom, sokat próbálok, sokat játszom. Szerencsére megértik, hogy emiatt kevesebbet lehetek velük.

- A Madách Színházban töltött időből melyik volt a legkedvesebb időszak az Ön számára?

- Az, amikor fiatal színészként a Macskák című musicallel bejártuk egész Európát. Nyolcszáz előadás van a lábamban, amit érzek is, mert a tánctól alaposan tönkrement a térdem. Mégis, nagy szeretettel gondolok arra az időszakra, csodás előadások voltak és csodás társulattal dolgozhattam, akik közül sokan mai napig a barátaim. Közülük Détár Enikővel például manapság is együtt játszom Győrben, a Csárdáskirálynőben. Nevetve szoktuk mondogatni, amikor itt fáj, és ott szúr, hogy aki valaha a Macskákban játszott, az most megnézheti magát. Annak az utazószínész létnek is megvan a maga varázsa, ahogy most élek, de azért nagyon jó volt egy társulathoz tartozni minden szempontból.

- Ha adódna lehetőség, elkötelezné magát?

- Akárhová nem. De persze, az ember alapvetően vágyik a biztonságérzésre, amit az ad, ha valahová igazán tartozunk. Inkább úgy fogalmaznék, jó volna, ha nem kellene ennyire elapróznom magam.

- A színházi szerepek sora mellett Ön az egyik legközkedveltebb szinkronszínész. Kinek szerette leginkább odaajándékozni a hangját?

- A kedvenc szinkron szerepem James Bond volt. Szerettem Pierce Brosnan hangja lenni, s nem akarok nagyképűsködni, de az én hangom szerintem jobban illett az ő arcához, mint a sajátja. Aztán, ott volt még a Shreek szőke hercege, amit szintén nagyon szerettem, mert ott még rá is tehettem a saját hangi adottságaimra és igazán „bájgúnárul" szólalt meg a hősöm.

- A hangja bizonyára jó társa volt mindig...

- Általában szeretik az emberek a hangom, de azért ne gondolja, hogy mindenki így van ezzel. Elhangzott már olyan kritika is, hogy kimondottan piperkőc, úrias hatást kelt az orgánumom, s ez nem mindenkinek jön be. Én azt mondom, azzal főzök, amim van: bizonyos karakterekhez épp az én hangom a megfelelő és ennek nagyon örülök. Különben, lényeg az, hogy a feleségem szereti...

- A szülei is színészek. Szükségszerű volt, hogy Ön is az legyen?

- Sokáig senki nem gondolta volna rólam, hogy színész leszek, még én magam sem. Ugyanis annak ellenére, hogy bohém, művészi közegben nevelkedtem, sokáig gátlásos, visszahúzódó kisfiú voltam. Aztán, egyszer csak úgy tizenkét éves koromban kinyíltam és azóta be nem áll a szám. A szüleim persze el akartak tántorítani a színészkedéstől, hiszen az ő idejükben még inkább nehéz kenyér volt ez a hivatás, mint ma. Ám én tudatosan készültem erre a pályára. A Madách Gimnázium dráma tagozatára mentem, ahol szinte követelménynek számított készülni a Színművészeti Főiskolára. Tragédiaként éltem meg, amikor elsőre nem vettek fel, de csak azért is meg akartam mutatni, hogy képes vagyok rá, így ismét jelentkeztem. A két felvételi között eltelt egy évben a Nemzeti Stúdióba jártam, ahol az igazi nagyoktól tanulhattam: Agárdi Gábortól, Sinkovics Imrétől, Kállai Ferenctől. Amikor végül felvettek a Színművészetire Szirtes Tamás osztályába, hihetetlen boldog voltam. Innen egyenesen a Madách Színházba kerültem.

- Az évek során gyakran osztottak önre szépfiú szerepeket...

- Igen, nagyon fiatalon a színpadon voltam az ügyeletes gentleman, később a hangomat kölcsönöztem filmekben ezeknek a karaktereknek. De mindig úgy éreztem, illik is hozzám ez a szerepkör. Hiszen mindig vonzódtam a régi korokhoz, s megdöbbentő, de ha kastélyokban járok, otthon érzem magam. Egyik előző életemben talán herceg lehettem... Az otthonomban is szeretem, ha régi dolgok vesznek körül, szenvedélyesen gyűjtöm az antik tárgyakat. Ez a lakás, ahol most vagyunk, csak néhány éve van meg, de már tele raktam régiségekkel, azért olyan benyomást kelt, mintha itt nőttem volna fel, igaz?

-Amikor megérkeztem, meg is jegyeztem magamban, hogy épp ilyen közeg illik Önhöz...

- Otthon, Solymáron is ebben a stílusban van berendezve a lakásunk. Sajnálom, hogy nem lehetek ott annyit, amennyit szeretnék. Szívesen játszanék többet a kisfiammal, Armanddal és a lányommal, Lúciával. Most jönnek az ünnepek, s megfogadtam, amint legördül az idei utolsó előadásomon a függöny, csakis az övéké leszek. Nem gondolom, hogy pár nap alatt be lehetne pótolni egy egész évet: bízom benne, hogy a családom a hétköznapokon is érzi a szeretetem. De most végre lehetőségem lesz több időt velük tölteni, s ennek nagyon örülök.

Az interjút készítette: Almási Zsófia, Budai Hírlap

Forrás: budavar.hu

-Friss Média-