A temetőkben ilyenkor más a csend. Nem az ürességé, hanem a jelenlété – mintha a sok gyertya fénye visszahívná mindazokat, akikért gyászolunk. Az emlékek nem fájnak, inkább simogatnak: egy hangfoszlány, egy régi fénykép, egy mondat, amit soha nem felejtünk. A sírokon pislákoló lángok nemcsak az elhunytakért égnek, hanem értünk is – hogy ne felejtsünk, és hogy tudjuk: a szeretet nem szűnik meg a halállal.

Ahogy leszáll az este, és a temetőkben kigyúlnak a gyertyák ezrei, a fények egy hatalmas közös emlékezéssé olvadnak. Nincs ilyenkor különbség gazdag és szegény, fiatal és idős között – mindannyian ugyanazt a csendet hallgatjuk, ugyanazokat a hiányokat hordozzuk. A gyertyák fénye egyszerre idézi és enyhíti a veszteséget.

Halottak napján nemcsak a halottakra, hanem az életre is gondolunk. Arra, hogy amíg élünk, nekünk kell kimondani a szavakat, amiket még lehet. Mert egyszer majd mi is csak egy fény leszünk valaki mécsesében.