Január elején, a kemény fagyok idején riasztották a mentőket a Szociális Szolgáltató Központhoz. Az ellátott, M. Andrásné állapota válságosra fordult. Fia, András szerint azonban nemcsak édesanyja betegsége volt sokkoló, hanem az a mód is, ahogy az intézmény útnak indította a magatehetetlen asszonyt.

„Kabát nélkül a mínuszokban”

A család birtokában lévő dokumentumok és a fiú elmondása szerint nem ez volt az első eset. „Már 2025 novemberében, és most, 2026. január 6-án is egy szál vékony felsőben, pulóver és kabát nélkül adták át a mentőknek édesanyámat” – áll a gyászoló fiú az intézménynek írt panaszlevelében.

A kórházi zárójelentés (mely szerkesztőségünk birtokába jutott) drámai állapotokat rögzít. Az idős hölgy január 6-án érkezett a kórházba: kiszáradt állapotban (exsiccosis), vészesen alacsony, 82%-os oxigénszinttel és szeptikus tünetekkel. Bár az orvosok küzdöttek érte, a szervezete feladta a harcot. Január 10-én, este 11 órakor elhunyt.

A zárójelentésben szereplő „kiszáradás” ténye különösen aggasztó kérdéseket vet fel: vajon kapott-e elegendő folyadékot és figyelmet az otthonban a szállítást megelőző napokban?

A falba ütköző gyász

A tragédia után a család szerette volna elhozni az elhunyt személyes tárgyait és elszámolni a befizetett térítési díjakkal. A fogadtatás azonban hidegzuhanyként érte őket. Bár a szerződéseket korábban a fiú, mint törvényes képviselő és fizetésre kötelezett írta alá, az intézmény most hirtelen elzárkózott az érdemi kommunikáció elől.

Az intézményvezető hivatalos válaszában arra hivatkozott, hogy amíg András nem igazolja hitelt érdemlően (hagyatéki végzéssel), hogy ő az örökös, addig nem áll módjukban elszámolni vele. „Éveken át jó voltam, amikor fizetni kellett az ellátásért, vagy aláírni a módosításokat. Most, hogy a mulasztásaikra kérdezek rá, hirtelen idegennek tekintenek, és a bürokrácia mögé bújnak” – panaszolja a férfi, aki szerint a telefonhívásait is kinyomják vagy nem veszik fel.

A család lépéseket tesz

A család nem hagyja annyiban a történteket. Hatósági vizsgálatot kezdeményeznek, hogy kiderüljön: kik a felelősek azért, hogy egy idős, beteg embert megfelelő ruházat nélkül tettek ki a téli hidegnek, és hogyan fordulhatott elő, hogy kiszáradt állapotban került kórházba egy bentlakásos intézményből.

Az ügyben kerestük az intézményt is, de cikkünk megjelenéséig érdemi választ a konkrét vádakra (ruházat hiánya, kiszáradás) a dokumentumok alapján nem adtak, csupán a jogi utat hangsúlyozták.

Az eset nemcsak egy család tragédiája, hanem rámutat a szociális ellátórendszer sérülékenységére: hol húzódik a határ a gondoskodás és a végzetes hanyagság között?

A kép illusztráció.

Frissítés:

Bár szerkesztőségünk a hivatalos sajtóhelyreigazítási kérelmet formai okokból elutasította, a hiteles és többoldalú tájékoztatás jegyében fontosnak tartjuk, hogy a nyilvánosság megismerje a Nyírteleki Szociális Szolgáltató Központ álláspontját is M. Andrásné tragikus halálával kapcsolatban. Az intézmény vezetése határozottan visszautasítja az elmaradt gondoskodásról és az érzéketlen bürokráciáról szóló vádakat. Mindezt teszik annak ellenére, hogy levelükben a kommunikáció hiányát kérik rajtunk számon – holott szerkesztőségünk korábban telefonon kereste az intézményt, ahol visszahívást ígértek, majd többszöri hívásunkat egyszerűen elutasították, és az ígért visszahívás sosem történt meg.

A szobájában, és nem a hideg utcán adták át a mentőknek

Korábbi cikkünkben a gyászoló fiú elmondása alapján arról számoltunk be, hogy M. Andrásnét egy szál vékony felsőben, a fagyos időben küldték kórházba. A Nyírteleki Szociális Szolgáltató Központ intézményvezetője, Pál Istvánné által jegyzett dokumentum azonban egészen más megvilágításba helyezi a történteket.

Az intézmény állítása szerint szó sem volt arról, hogy az idős asszonyt hiányos öltözetben kitették volna a téli hidegnek. „A valós tény ezzel szemben az, hogy az intézmény M. Andrásnét az intézményben általa használt szobában adta át a mentőszolgálat részére” – fogalmaznak a levelükben. Hozzáteszik, hogy a mentőszolgálat munkatársai az átvételt követően azonnal megkezdték az ellátást: EKG-t helyeztek fel és gyógyszeres infúziót adtak a betegnek. Az intézmény hangsúlyozza, hogy az átvételtől kezdve a mentőszolgálat felelőssége volt a beteg biztonságos szállítása, beleértve a betegtér fűtését és a beteg betakarását is. Azt is egyértelműsítették, hogy a tragikus haláleset nem fagyhalál vagy kihűlés, hanem M. Andrásné fennálló betegsége miatt következett be.

Miért száradt ki az édesanya?

A kórházi zárójelentésben szereplő kiszáradás ténye kapcsán az idősotthon szintén cáfolja a mulasztást. Tájékoztatásuk szerint a gondozók megfelelő figyelmet fordítottak az asszonyra, aki a szállítást megelőző napokban még elfogadta a folyadékot a személyzettől. A probléma a kórházba szállítás napján csúcsosodott ki: az asszony az étel- és a folyadék fogyasztást elutasította, „ezért volt kénytelen az intézmény a beteghez mentőt hívni”.

Anyagi viták és a hagyaték kérdése

A konfliktus másik sarkalatos pontja a család és az intézmény közötti kommunikáció, illetve a szerződések körüli vita volt. M. Andrásné fia korábban úgy nyilatkozott, hogy amíg fizetni kellett, addig ő jó volt az otthonnak. Az intézmény ezt a leghatározottabban cáfolja: állításuk szerint a fiú soha nem fizetett térítési díjat, és a szerződéseket sem ő, hanem maga az édesanyja írta alá.

A személyes tárgyak kiadásával kapcsolatban is árnyaltabb a kép. Az otthon szerint a fiú mindössze két nappal a haláleset után már a pénzügyi elszámolást és a leltárt követelte. Mivel azonban hivatalos hagyatéki végzést nem tudott felmutatni, a jogszabályok értelmében a pénzügyi elszámolást nem tehették meg vele. A személyes iratokat és tárgyakat a temetés intézéséhez végül úgy adták át neki, hogy felvették a kapcsolatot M. Andrásné külföldön élő gyermekével, aki ehhez telefonon hozzájárult. Az idősotthon azt is visszautasítja, hogy a fiú telefonhívásait kinyomták volna; állításuk szerint minden alkalommal fogadták a hívásait.

Ki nem keresett kit?

A Nyírteleki Szociális Szolgáltató Központ hivatalos levelében nehezményezte: „a cikk írója, illetve a cikk megjelentetője, sem a cikk megjelenéséig, illetve a cikk megjelenése után sem kereste az ügyben az intézményt érdemi válaszadás céljából”. Ahogy azonban a cikkünk elején is leszögeztük: ez az állítás nem fedi a valóságot. Szerkesztőségünk munkatársai telefonon keresték az intézményt, ahol visszahívást ígértek, azonban többszöri hívásunkat ezt követően elutasították, és a visszahívás sem történt meg soha.