A temetőben feltűnő motívumok beszédesek: a koronák és díszes tetőszerkezetek a rangot, a családi vezető szerepét jelképezik; a síremlékre vésett autó — a BMW, a régi kisautó vagy sportkocsi — az elhunyt szenvedélyére vagy a társadalmi státuszra utal; a gyermeksírokon a mackók, fényfüzérek és csillag-motívumok kedvességet, a továbbélés reményét fejezik ki. A síremlékek köré telepített lámpák, koszorúk, művirágok és gondosan rakott fehér kavicsok mind a gondoskodás és a látványosság részei: a családok gyakran naponta rendezik, díszítik a sírhelyet, és az ünnepi emlékezésekkor a temető valóban ünnepi térként működik.

Ez a látvány a roma tradíciók és a helyi társadalmi viszonyok összetett találkozását tükrözi. A temetési kultúra a legtöbb roma közösségben közösségi esemény: a gyász egyben státuszkijelölés és közösségi szereplés is. Egy fényűző síremlék nem feltétlenül puszta fogyasztás, hanem az emlék és a családi becsület megőrzésének eszköze — különösen olyan közegben, ahol az élet során más területeken kevesebb elismerés jutott a családnak. Ezzel együtt ez a vizuális nyelv sokakat meglep, s talán provokatív is, mert a temető nem csupán a bánat helye — sok esetben a családok számára a múlt és a jövő, a „soha el nem feledés” díszes ünnepe.

Újságírói szempontból több érdekes kérdés adódik: kik tervezik és készítik ezeket a síremlékeket? Milyen költségei vannak egy ilyen emléknek? Milyen közösségi elvárások és szokások alakítják a temetkezési stilisztikát? Érdemes beszélgetni helyi családokkal, kőfaragókkal és kulturális antropológusokkal, hogy megértsük a motivációt — és megmutassuk, hogy ez a látvány nem triviális hiúság, hanem kulturális jelentést hordozó, nagyon is emberi emlékezés.