Egy vár sorsa elválaszthatatlan az azt birtokló családtól. A kisvárdai vár történetében a legszomorúbb fejezet nem az ostromokról, hanem az elhagyásról szól. Arról a lassú folyamatról, ahogyan egy egykor gondosan épített, védelmi célokra emelt erődítmény szép lassan fenntartatlan, lakatlan, majd romokba dőlő építménnyé vált.

A Várdai család férfiága 1583-ban halt ki. Előtte harminc évvel, 1550 körül a férfiág már meggyengült – az utolsó jelentős férfi örökös Várdai Mihály volt. Utána nőági örökösök révén került tovább a vár és a hozzá tartozó birtokegyüttes. Ez első pillantásra csupán személycserének tűnhet, valójában azonban gyökeres változást jelentett a vár szempontjából.

„Akinek nem itt volt a birtokainak központja, az nem akart pénzt költeni egy távoli vár fenntartására és karbantartására.”

Az új tulajdonosok között ott találjuk az Esterházy, a Zichy és a Forgách családot is. Nagy nevek, gazdag főnemesi famíliák – de mindegyiküknek másutt volt a birtokközpontja. Kisvárda a periférián helyezkedett el számukra, egy távolabbi birtokelemként. Nem akarták – és gazdaságosan nem is tudták volna – fenntartani az egész várkomplexumot, amelynek védelmi funkciója a 18. századra gyakorlatilag megszűnt.

Mert a várháborúk korszaka a 18. századra valóban véget ért. Az utolsó ostromkísérletek – az erdélyi fejedelmek háromszori kudarca – 1564-ben történtek. Rákóczi 1703-ban sem ostromolta meg a várat. Az olasz bástyarendszer, amelyet az 1570–1580-as években olyan gondosan építettek ki, soha többé nem bizonyíthatta katonai értékét. A vár védelmi célra feleslegessé vált.

A 18. század második felében, az 1770–1780-as években megkezdődött a bontás. De nem valamilyen központi parancsra, mint annyi más magyarországi vár esetében a szabadságharc után, hanem maguk a birtokosok bontották el az épületeket. Amit lebontottak, annak anyagát a városban hasznosították újra.

„A várból kinyert téglákból kúriák épültek, és helyreállították az 1558–1559-ben lerombolt római katolikus templomhajót is.”

Az örökösök tehát nem csupán pusztítottak: a vár anyaga beépült a város szövetébe. Némelyik kúria – amelyet a Várdai-vár tégláiból emeltek – ma is áll Kisvárdán. A római katolikus templomhajó pedig, amelyet a 16. századi ostrom idején a vár védői maguk romboltak le, ugyanannak a várnak az anyagából épült újjá. Különös, kétkörös életút ez: a vár előbb veszélyeztette, majd évszázadokkal később újjáépítette a templomot.

A vár megmenekülését végül nem a birtokosok gondossága, hanem egy reformkori döntés hozta el. 1827–1828-ban a közbirtokosok közösen határoztak: amit addig nem bontottak el, azt többé nem bontják tovább. Nem rajongásból, nem történelmi tudatosságból – inkább beletörődésből. Ám ez a beletörődés elegendő volt ahhoz, hogy a romok fennmaradjanak, és száz évvel később lehetőség nyíljon a vár újrafelfedezésére és helyreállítására.