Sári: 21 éves vagyok, testnevelőtanárnak tanulok Pécsett, a jövő héten lesz az esküvőm.

Robi: 22 éves vagyok, párhuzamosan végzem a villamosmérnöki és matematikus szakot a Budapesti Műszaki Egyetemen, emellett főállásban dolgozom szoftverfejlesztőként.

Hogyan történt az örökbefogadásotok?

Sári: Mikor a szüleim megházasodtak, megbeszélték, hogy szeretnének örökbe fogadni és saját gyereket is. Megszületett a nővérem, és rá két évre felhívták őket a Napsugár Alapítványtól, hogy van egy kisfiú meg egy kislány, és örökbe lehet őket fogadni. Ők a kislányt választották. Nyílt örökbefogadásom volt. Van egy bátyám, aki két évvel idősebb, mint én, a szülőanyám őt intézetbe adta. Én egyéjszakás kalandból származom. Mikor a szülőanyám megtudta, hogy velem terhes, szólt a férfinak, aki nem akarta vállalni ezt a felelősséget. Később lett egy élettársa a szülőanyámnak, aki azt mondta, hogy elveszi feleségül, de csak az egyik gyereket tarthatja meg. Mivel a bátyámhoz rendszeresen bejárt az intézetbe látogatni a szülőanyám, vele már volt érzelmi kapcsolata, így rólam mondott le.

Robi: Szülőanyám erdélyi származású, azonban a szülés előtt átjött Magyarországra abban a reményben, hogy ezzel megkönnyíti az életem. A dömsödi kórházban hozott világra, ahol ott is hagyott. A biológiai apám kiléte ismeretlen, ez megkönnyítette az örökbefogadás folyamatát. Hatéves koromig román állampolgár voltam. A szüleim háromévesen vettek magukhoz nevelőszülőként, és hatévesen fogadtak örökbe, ekkor változtatták meg a nevemet Hajdúról Fenyvesire. Az általános iskola megkezdéséig nem sikerült megszerezni a névváltoztatáshoz kapcsolódó összes papírt, de az osztályfőnököm – rendkívül segítőkész módon – az új nevemen íratott be.

Hány testvéretek van?

Sára: Van egy két évvel idősebb nővérem, aki vér szerinti gyerek, utána lettem én, és négy évvel később örökbe fogadtuk az öcsémet, majd jött a legkisebb öcsém is, aki vér szerinti. A nővérem nagyon jól fogadott engem, amikor hazavittek, ringatta a kiságyat, és azt mondogatta, hogy van egy kistesóm, van egy kistesóm. Amikor hazahozták Bálintot, nekem ez trauma volt. Nem volt meg a kilenc hónap, nem tudtam felkészülni. Féltékeny voltam, én tízéves koromig nehezteltem Bálintra. Természetesen már régen rendeztem vele a kapcsolatomat, és nagyon szeretem. Tízéves koromban született meg a legkisebb testvérem, rá mindegyikünk fel volt készülve, hiszen ott volt a kilenc hónap, így mindenkiben tudatosult, hogy lesz még egy kistesó. Nem különböztettek meg soha, ha anyukám ment a boltba Túró Rudiért, akkor négyet hozott, mert négyen vagyunk gyerekek.

Sára és családja

Robi: Édesapámnak ez már a harmadik házassága, az elsőből van két lánya, akik nálam 15 és 18 évvel idősebbek, a másodikból pedig egy fia, aki nálam hat évvel idősebb. Velük nem volt túl szoros a kapcsolatom gyerekkoromban, mindig egykeként neveltek. Édesanyám mindig is próbálta segíteni a többi házasságból való gyereket, például nagy szerepe volt abban, hogy leérettségiztek. Egy időben a kisebb nővérem nálunk lakott. Számomra nagyon szokatlan volt, hogy négyen vagyunk, nagyon zsúfolt lett a lakás, így átköltöztem a nagyszüleimhez, ahol több hely volt. Persze nagyon jól jártam vele, mivel Nagyi továbbra is egykeként kezelt, és mindenben a kedvemben járt.

Hogy tudtátok meg, hogy örökbe fogadtak?

Robi: Én ezzel mindig is tisztában voltam. Azt viszont csak nemrég tudtam meg, hogy háromévesen még csak nevelőszülőként neveltek, mivel onnantól kezdve, hogy magukhoz vettek, azt mondták nekem, hogy örökbe fogadtak.

„Édesanyám nemrég mesélte el a jogi folyamatot, illetve hogy milyen drága volt lefordíttatni a jogi iratokat románra. Volt olyan eset, hogy az ügyintéző megkérdezte, miért nem visz vissza engem, és hoz ki egy másik gyereket, akivel nincs ennyi papírmunka. Édesanyám majdnem ráborította az asztalt.”

Azt is elmesélték, hogy a csecsemőotthonban többnyire egyedül játszottam a sarokban, valamint mindig rendet raktam. Ez otthon persze már nem így volt. Édesanyám mesélte, hogy gyerekként nagyon fontos volt számomra, hogy elfogadtassam magam velük, például egyfolytában arról győzködtem, hogy ő szült engem. Az elhozatal is örök anekdota. Nem mertem beszállni az autóba, ezért édesapám a nyakába kapott, és gyalog indultunk útnak, miközben édesanyám hazavitte az autót, majd kijött elénk, és úgy mentünk haza együtt.

Sári: Anya mindig mondta, hogy Sára, te nem a pocakomból vagy, mint a nővéred, hanem te a szívemből vagy. De ezt sosem értettem, csak hogy valami különbség van, de hogy pontosan mi, azt nem. Egyszer átjött a legjobb barátom, Áron, mert mindkettőnk szülei baptista lelkészek, és vidáman mesélte, hogy neki régen Pali volt a neve, de most Áron, és örökbe van fogadva. Én meg nem értettem, miért örül neki. Miután hazament, elmeséltem anyáéknak, akik félbeszakították teendőiket, és leültettek. Jött a nagy beszélgetés.

Hány éves voltál ekkor?

Sári: Vitatkozunk ezen, anya szerint hatéves voltam, szerintem kilenc. Anya azt mondta, hogy: Sára, te is olyan vagy, mint az Áron. Ez nagyon rossz volt. Engem úgy neveltek fel, hogy értékes vagyok, fontos vagyok, szeretnivaló vagyok, és mégis a saját szülőanyám eldobott magától. Ez nem fért nekem össze. Egy évbe telt feldolgozni. Anya mindent elmesélt, bármit kérdezhettem, őszinte volt. Utána jöttek a zűrös időszakok.

Sára

Robi, hogy élted meg, hogy új neved lett?

Robi: Számomra ennek nem volt jelentősége, a keresztnevem nem változott meg, az új vezetéknevemmel pedig már hároméves koromban elkezdtem ismerkedni.

Sári: Az én nevem Zsanett volt, és nem érzem úgy, hogy elvették tőlem. Én most a házasságban is azt érzem, hogy a férjemhez fogok tartozni, ez egy új élet, és ezt azzal is kifejezem, hogy nem Révész Sára vagyok, hanem Heizer Sára.

A kamaszkorotok hogy zajlott?

Sári: Nagyon szociális ember vagyok, szeretek sokat beszélni, szükségem van társaságra. Tinédzserkoromban én úgy lázadtam, hogy magamra csuktam az ajtót, hogy mindenkit utálok. Nekem anyával nehezebb volt a kapcsolatom, mert teljesen más az érdeklődési körünk. A kommunikáció kicsit nehéz, ettől függetlenül szeretjük egymást. Tinédzserként nem feltétlen a szüleinkkel akarunk lenni, hanem inkább egyedül vagy a barátainkkal. Én ilyen voltam. Magamra zártam az ajtót, ettem, aludtam, apával pár szót beszéltem, és vissza a szobámba. Ez normális, nem tart örökké.

Hazudoztál is?

Sári: Hazudoztam, lógtam. Ezek mindig kiderültek. Aztán ha sok ciki dolog összejön, akkor visszavesz az ember. Én nagyon temperamentumos vagyok. Nehéz féken tartanom magam, de ez ma már nem jelent nagy gondot.

Robi: Én nagyon konfliktuskerülő ember vagyok, otthon nem lázadtam, próbáltam mindig megfelelni az elvárásoknak és jól tanulni. Az általános iskolában azonban nagyon rosszul viselkedtem. Aztán a gimnáziumi felvételi előtt összeszedtem magam, mivel nagyon fontos volt számomra, hogy bekerüljek. Ez sikerült is, onnantól viszont megint visszaesett a lelkesedésem. Az egyetemi felvételinél ismét összeszedtem magam, ez azonban már tartósnak bizonyult, mivel már bennem volt a vágy, hogy helytálljak.

Van egy mondat, amitől nagyon félnek az örökbefogadók: Ne szólj bele, nem vagy az anyám! Ez nálatok elhangzott?

Sári: Soha nem mertem ilyet mondani. Én nagyon sok fájdalmat okoztam anyának tinédzserként, de ezt soha. Nagyon jó értékrendet kaptam, bejártam a fél világot, nyelvvizsgám van, egyetemre járok, normális családom lesz. Ezt a mondatot nincs jogom kimondani, sokat köszönhetek nekik.

Nem azért mond ilyet egy gyerek, mert jogos, hanem indulatból… Ez egy gyakran elhangzó mondat.

Sári: Én is indulatos vagyok, de ez az a pont, ahol megállítom magam.

Robi: Soha eszembe sem jutott, hogy ezt mondjam, de nem is éreztem volna jogosnak. Nem szeretek bántani másokat, de ezzel pont azt értem volna el. A szüleim viszont nagyon féltek tőle, hogy egyszer majd a fejükhöz vágom ezt a mondatot, ezért is kényeztettek el.

Mikor költöztetek el otthonról?

Robi: Mikor 18 éves lettem, megnehezedtek a dolgok a szüleimmel, úgy éreztem, rosszul neveltek. Nagyon elkényeztettek, mindent megkaptam, amit kértem. Általános iskolában például elkezdtem zongorázni, aztán egyszer azt mondtam, hogy nem szeretném folytatni, mert nem szeretem a zongoratanárnőt, mire ők mondták, hogy hát jó. Ezt szerintem nem így kellett volna csinálni. Én sokkal szigorúbb vagyok magammal, mint ők velem. Mióta elköltöztem, elkezdtem a második szakot is az egyetemen, és mellette dolgozom is. A szüleim mindig mondják, hogy elég a négyes, ne hajszoljam magam, de én magam miatt tanulok. Most ingázom a párom lakása és a szüleim között.

Robi

Sári: Én régebben a budapesti Testnevelési Egyetemre akartam menni, aztán meggondoltam magam, mert Pécs felé kezdett húzni a szívem. Én egyébként babakorom óta küzdős ember vagyok. Fel is vettek Pécsre, és elkezdhettem a nagybetűs életemet. Eldöntöttem, hogy mi számomra a fontos, hogy ki lesz belőlem, milyen feleség szeretnék lenni, milyen családot tervezek. Én a sportban vagyok jó, ezt szeretem csinálni. Testnevelőtanár szeretnék lenni, hogy megszerettessem a mozgást a diákokkal. A szüleim mindig is támogattak.

Robi: Én is tanár szeretnék lenni. A villamosmérnöki szakra a szüleim beszéltek rá, hogy legyen egy pályám, amiből megélek. Utólag látom, milyen igazuk volt, ezzel tudtam elhelyezkedni szoftverfejlesztőként. A matematikus szakot azért csinálom, mert érdekel, és nagyon élvezem. Régebben mindig gimnáziumi tanár akartam lenni, mivel a tanárok fiatalok maradnak, és a tanár a gyerek egész látásmódját formálja. Aztán rájöttem, hogy mi mit műveltünk a tanárainkkal. Most inkább egyetemen tanítanék, ott már nem kell fegyelmezni.

Szerintetek kihat a személyiségetekre, hogy örökbe fogadtak titeket?

Sári: Anya mesélte, hogy én állandóan be akartam bizonyítani, hogy megérdemeltem, hogy egy ilyen jó családba kerüljek, mindig hajtottam, hogy szeressenek.

Robi: Megfelelési kényszer bennem is van, nem tudom, emiatt-e. Nagyon hamar megérzem, hogy mit várnak el tőlem, és azt tudom nyújtani. Anya mesélte, hogy már a csecsemőotthonban pont olyan voltam, amire ők vágytak.

Kinek mesélitek el, hogy örökbe fogadtak titeket?

Robi:

„Én mindig büszke voltam rá, hogy örökbe fogadtak. Az általános iskolában ez jó sztori volt, be lehetett vele vágódni. Ez azóta is megmaradt.”

Olyan ez, mint mikor óvodás koromban agyhártyagyulladást kaptam, és két hónapig kórházban voltam, ez a szüleimnek nagyon nehéz időszak volt, de én remekül éreztem magam, mert rengeteg játékot kaptam, és annyit ehettem, amennyit akartam. Ez is mindenkit lesokkol, de nekem jó emlék maradt.

Sári: Engem az érintett rosszul, ha elmondtam, és nem hitték el. Sokan mondogatták, hogy tiszta apukám vagyok. De engem örökbe fogadtak! Néha meg keverték, hogy a nővéremet fogadták örökbe. De kellemetlen reakciókkal nem találkoztam. Én is ugyanúgy villogtam ezzel, mint Robi.

Robi:

„Azáltal, hogy beszélsz az örökbefogadásról, kifejezed, hogy nyitott vagy és közvetlen, így könnyebben rábírod a környezetedet, hogy ők is megnyíljanak.”

Meg akarjátok keresni a vér szerinti szüleiteket?

Robi: A szüleim nagy szeretetben neveltek, nekik is hálás vagyok, és a biológiai édesanyámnak is, hogy így döntött, és megadta a lehetőséget, hogy ott lehessek, ahol most vagyok. Ennek ellenére nem akarom megkeresni, mert nem tudom hova tenni. Édesanyám és édesapám neveltek fel, rájuk hasonlítok attitűdben, vagy éppen nem hasonlítok, mert nem akartam. Édesapám író, és soha nem tudtam felfogni a művészlelkét, és nem értettem, édesanyám ezt hogy bírja. De elfogadtam, hogy ő ilyen, nem tudja bekapcsolni a számítógépet, én meg villamosmérnök vagyok, én kapcsolom be neki. Édesanyám vegyészmérnök, általa szerettem meg a matematikát és a mérnöki dolgokat. Én mindig reál beállítottságú voltam gyerekként, mostanában azonban kezdek érzékenyebb lenni a művészetekre. Számomra ők ketten vannak, nem tudom, milyen lenne ebbe belevonni egy harmadik felet.

Sári: Tizenéves koromban nagyon lázadtam, meg akartam keresni a szülőanyámat. Ezt a szüleim bölcsen nem engedték, azt mondták, majd ha 18 éves leszek, megtehetem. Nagyon kíváncsi voltam, meg akartam keresni a bátyámat is.

„Az, hogy örökbe vagyok fogadva, az életem központja, néha mégis elfeledkezem róla. Én problémás gyerek voltam, sokat lázadtam, de benőtt a fejem lágya. Mire 18 éves lettem, már nem akartam megkeresni a vér szerinti szüleimet, mert azt gondolom, hogy azzal az ő életét meg a sajátomat is felkavarnám. És miért adnám fel ezt a szép életet, ami most nekem van.”

Anya szerint nagyon normális nő, és a nyílt örökbefogadás is ad neki egy kis gerincet. Ettől felelősségteljesebbnek tűnik, de azért haragszom, mert nem tudja, mit dobott el magától. 19 évesen viszont vett egy fordulatot a történet. Részt vettem egy csoportbeszélgetésen, ahol egy férfi arról beszélt, hogy ő meg a felesége is rákosok voltak, de aztán meggyógyultak, és lett vér szerinti és örökbefogadott gyerekük is. Olyan halálfélelem tört rám, hogy kirohantam a teremből. Olyan érzés fogott el, ami ismerős volt valahonnan.

„Kicsi koromtól végigkísért a halálfélelem. Hazamentem, és megkérdeztem anyát, hogy velem abortuszon volt-e a szülőanyám. Ő döbbent arccal felelte, hogy igen, de ő ezt soha nem akarta elmondani. Én meg soha nem akartam ezt hallani. A halálfélelem azóta is vissza-visszaköszön az életemben. Az örökbefogadásnak vannak maradványai, amikkel nekem kell megküzdenem.”

Most elég nektek, amennyit tudtok a vér szerinti anyáról?

Robi: Most annyira nem izgat a dolog, számomra akkor lesz érdekes a kérdés, ha gyereket fogok vállalni, és érdekel, milyen biológiai tulajdonságokkal rendelkezem.

Sári: Engem kicsit az zavar, hogy nem ismerem a kórtörténetét, hogy milyen betegségeket örököltem. Például tavaly derült ki, hogy lisztérzékeny vagyok, ami genetikai eredetű. Anyát kérdeztem, de azt mondta, nem kérdezték ezekről az örökbefogadáskor. Felkeresni azelőtt akarom, mielőtt gyerekeink lesznek, hogy legyen időm feldolgozni, mert nem akarok gyereket nevelni úgy, hogy én sérült vagyok. De azt is megnézném, hogy néz ki a szülőanyám, apáék mondták, hogy nagyon csinos volt, és az alakomat tőle örököltem.

Ti örökbe fogadnátok gyereket?

Sári: Igen. Négy gyereket szeretnék. Most lesz az esküvőnk a férjemmel, Salamonnal. Mi is szeretnénk örökbe fogadni, négyből egyet vagy kettőt, és ha kirepülnek, akkor nevelni olyanokat, akiket már senki sem fogad örökbe, 9-10 éveseket. Salamonék is így vannak kilencen, négy vér szerinti és öt nevelt gyerekük van a szüleinek.

Robi: Én is szeretnék majd örökbe fogadni. De ha lesz gyerekem, az megtervezett lesz, nem akarok égből pottyant gyerekeket.

Mindketten azt mondtátok, jó életetek van, visszatekintve jó dolgotok volt a szüleiteknél. Ezt közben is meg tudtátok élni?

Robi: Én mindig úgy voltam vele, hogy ha másnap meghalnék, már teljes életet éltem. A szüleim idősek, én mindig kicsit koravén voltam, ha gyerekként megkérdezték tőlem, mi szeretnék lenni, azt mondtam, hogy jó ember. Én mindig nagyon boldog voltam azzal, ahol vagyok.

Sári: Én nagyon érzelmi ember vagyok, voltak kilengéseim… Magyarországon az örökbefogadók nagy része meddőség miatt fogad örökbe, de engem akartak, én nem pótgyerek voltam, ezért hálás vagyok. A szüleim nagyon hangsúlyozták, hogy engem nagyon vártak. Ettől még az érzelmek dúltak, de mindig hálás voltam. Tizenéves koromig megéltem, aztán jött a kamaszkor, és most megint érzem.

Mit tanácsoltok a leendő örökbefogadóknak?

Robi: Ha van vér szerinti gyerek is, nem szabad megkülönböztetni az örökbefogadottat. Se úgy, hogy túlságosan elkényeztetik, se negatív irányban. Ha nem teszel különbséget, akkor ők sem fogják érezni, ezáltal ugyanolyan esélyeket és lehetőségeket adsz nekik, akárhonnan származnak is.

Sári: Ha jön egy kistesó, jól készítsétek fel őket, sokszor mondjátok el, hogy lesz még egy kistesó… Nagyon nagy türelem kell, és nem kell mindent készpénznek venni, ami kijön a gyerek száján, vagy amit tesz. Ha bármi rosszat csinál, de látja rajtad, hogy kitartóan szereted őt, akkor csak türelem, lesz változás! Szeretet és a türelem. Fontos, hogy soha ne érezze a gyermek, hogy ő teher…

Több hasonló történetet is olvashattok a gyermekvédelemről az SOS Gyermekfalvak által működtetett a Gyereksorsok blogon.

Forrás: nlcafe.hu