A kisvárdai vár történetében rendszerint a nagy nevek szerepelnek: érsekek, püspökök, királyok, fejedelmek. De a kövek, amelyekből a falak épültek, nem az ő kezük munkáját őrzik, hanem azokét a névtelen jobbágyokét, akik a követ szállították, a téglát égették, a cölöpöket verték, és a falakat rakták. Az ő történetük ritkán kerül előtérbe. A kisvárdai vár esetében azonban van egy kivételes pillanat, amikor a jobbágyok hangja fennmaradt az írott forrásokban.

1468-ban – három évvel azután, hogy Várdai István érsek elrendelte az építkezés megkezdését – a váron dolgozó és a várdai jobbágyok panasszal fordultak az érsekhez. A panasz lényege az volt, hogy az építkezés túlságosan megterheli őket. Az ingyenmunka kötelezettsége, vagyis a robot, súlyos tehernek számított, és úgy érezték, több hárul rájuk, mint amennyi méltányos volna.

„A jobbágyok panaszra mentek az érsekhez – és az érsek meghallgatta őket.”

Várdai István válasza meglepően konstruktív volt. Ahelyett, hogy egyszerűen visszautasította vagy figyelmen kívül hagyta volna a panaszt, szabadalomlevelet – kiváltságlevelet – adott a várdai lakosságnak. Ebben számos könnyítést biztosított a kisvárdai polgárok számára. Ez a dokumentum fontos mérföldkő Kisvárda várostörténetében: nemcsak építészeti és hadtörténeti emlék a várhoz kapcsolódóan, hanem egy olyan pillanat lenyomata is, amikor a helyi közösség terheinek határait hivatalosan is elismerték.

Érdemes belegondolni, miért tett így az érsek. Az egyik ok nyilvánvaló: ha a jobbágyok túlterheltnek érezték magukat és elhagyták a birtokot, nem maradt volna elegendő munkaerő a vár építéséhez. Másrészt Várdai István – aki érsekként és királyi kancellárként jártas volt a politikai egyensúly fenntartásában – tudta, hogy a helyi közösség támogatása nélkül hosszú távon semmi sem működhet. A kiváltságlevél kiadása tehát nem pusztán emberséges gesztus volt, hanem politikailag is racionális döntés.

A várdai jobbágyok és polgárok közössége azonban nemcsak építette a várat, hanem annak árnyékában is élt, és gyakran szenvedett a következményektől. Az ostromok idején a vár védelme szükségszerűen érintette a környező települést is. Az 1558–1559-es ostrom során – amikor a védők kénytelenek voltak lerombolni saját templomukat – a város szintén jelentős károkat szenvedett.

„A vár megvédett, de a védelmet biztosító közösség maga is megfizette ennek az árát.”

Ez a kettős viszony – a vár mint védelem és egyben teher – általánosan jellemzi a középkori városok és váraik kapcsolatát. Kisvárdán ennek különösen jól dokumentált nyomai maradtak fenn: a szabadalomlevél, az ostromok okozta károk, valamint a vár bontásából származó építőanyagok későbbi felhasználása mind egy összetett és sokrétegű kapcsolat elemei.

A mai látogató számára ez az összetett társadalmi dimenzió szinte láthatatlan, mégis ott rejlik a falakban. Minden egyes tégla, amelyet egy egyszerű ember rakott le egy hideg szabolcsi reggelen, ennek a történetnek a része. Az a tény pedig, hogy az építkezést panasz és tárgyalás követte, és hogy a panasz meghallgatásra talált, ritka és értékes pillanatot jelent a középkori Magyarország társadalomtörténetében.