Tarr Béla nem egyszerűen filmrendező volt, hanem egy filozófus, aki kamerával írt. Vesztesége azért pótolhatatlan, mert ő volt az utolsó „film-óriások” egyike. Azok közé tartozott, akik nem történeteket meséltek, hanem állapotokat rögzítettek. Aki nem szórakoztatni akart, hanem megrázni és felébreszteni.

Hiánya űr, tátongó fekete lyuk a magyar és az európai kultúrában. Ő volt az, aki megmutatta, hogy a magyar Alföld sara lehet a világmindenség közepe, és hogy egy kocsmai táncban benne van az emberiség minden nyomorúsága és vágya. Vele a megalkuvás nélküli művészet szimbóluma távozott.

A Mester művei – A fekete-fehér monolitok

Pályája a „Budapesti Iskola” dokumentarista realizmusával indult (Családi tűzfészek), de a világ a későbbi, metafizikus stílusáért zárta szívébe. Legnagyobb alkotásai nem filmek, hanem vizuális kinyilatkoztatások:

• Sátántangó (1994): A főmű. A hét és fél órás eposz, amely Krasznahorkai László regényéből készült, és amely alapjaiban változtatta meg a filmes időről való gondolkodást. A híres táncjelenet vagy a szakadó esőben vonuló marhák képe a filmtörténelem kitörölhetetlen része.
• Werckmeister harmóniák (2000): Talán a legköltőibb filmje. A főtérre érkező óriásbálna és Valuska János kozmikus naivitása a rendszerek összeomlásának és az apokalipszisnek a legszebb vizuális metaforája.
• A torinói ló (2011): A végrendelet. Mikor bejelentette, hogy ez lesz az utolsó filmje, komolyan gondolta. A film a világ elenyészéséről, a fény kihunyásáról szólt – szikár, kegyetlen, mégis gyönyörű lezárása volt egy életműnek.
• Kárhozat (1988): A fordulópont, ahol megszületett a "tarr-i stílus": a lassú kocsizások, a fekete-fehér képi világ és a Víg Mihály-zene hipnotikus egysége.

Az Ember a kamera mögött

Milyen volt Tarr Béla, az ember? Szigorú, de mélyen humanista. Sokan egy mogorva, nehezen megközelíthető alkotónak látták, aki – akárcsak filmjei – nem adott olcsó válaszokat. Híres volt maximalizmusáról; a stábjától és színészeitől a végletekig menő odaadást követelt. Nem ismert kompromisszumot: ha kellett, heteket várt a megfelelő fényre, a megfelelő ködre.

De a zord külső mögött egy olyan ember rejlett, aki mélységesen együttérzett a kiszolgáltatottakkal. Filmjei hősei mindig a perifériára szorult, megtört emberek voltak, akiket ő méltósággal ruházott fel. Élete utolsó szakaszában, a filmkészítéstől való visszavonulása után a tanításnak élt. A szarajevói filmiskolájában (film.factory) fiatalok százait tanította nemcsak filmezni, hanem látni. Mentor volt, aki hitt abban, hogy a következő generáció képes lesz tisztán és felelősséggel gondolkodni.

Utószó

Ma kialudt a fény, mint A torinói ló utolsó jelenetében. De a sötétben, amit maga után hagyott, ott parázslik a művészete. Tarr Béla megtanított minket arra, hogy a türelem nem üres várakozás, hanem a figyelem legmagasabb foka.

Nyugodj békében, Mester. Az eső most már érted esik.

Fotó: Nemzeti Archívum, MTI