Csörszné Tar Enikővel az év eddigi legmelegebb napján beszélgettünk: kollégáival éppen érettségiztetett a több mint száz éve működő Bessenyei György Gimnáziumban.

- Hogy bírják a vizsgákat a diákok ebben a hőségben?

- Jól, hála Istennek, minden jól megy. Nagyon régi az épület és hűvös, de van néhány tanterem, ahova szereltettünk légkondit, pont az érettségi miatt.

- Ön is ide járt annak idején?

- Nem, én pataki diák voltam. A Bodrogközből származom.

- Hogy került Kisvárdára?

- Angol nyelvtanár szakon volt egy csoporttársam, aki itt dolgozott, és amikor lett egy angolszakos állás, megkeresett. Így kezdődött. Átjöttem, az igazgató úr bizalmat szavazott.

- Hogy érzi magát?

- Nagyon szeretem az iskolát is, a várost is, nem jelentett gondot az átállás. Ide is költöztünk már több mint 10 éve, a férjem is itt dolgozik most már, nagyon hamar sikerült beilleszkedni. A kollégáim nagy része itt végzett vagy legalábbis kisvárdai, mégsem éreztem soha azt, hogy kívülálló lennék itt. Ez azért lehet szerintem, mert a szellemiség hasonló itt, mint Sárospatakon volt.

- Miben?

- A múlt tiszteletében például. Hogy őrizzük a hagyományokat, figyelünk azokra a nagy emberekre, akik itt végeztek, a mai napig példaként állítjuk őket a gyerekek elé. Van egy Bessenyei Akadémia nevezetű eseményünk, amire visszahívunk olyan volt diákokat, akik valami nagyot alkottak. Nemrég volt itt Meskó Bertalan vagy Farkas Bertalan és Cipő, Bódi László annak idején. Annak ellenére, hogy ilyen régi intézmény a Bessenyei, nagyon is innovatív.

- Befogadó?

- Abszolút. Mi nem vagyunk elitiskola. Nagyon nagy eredményeink vannak, szinte mindenki továbbtanul, 90 százalék fölött van a továbbtanulási arány. Mindenféle gyerek jár ide. Vannak hátrányos helyzetűek, rengeteg a bejáró a környékbeli falvakból. Az ő esetükben különösképpen az Arany János Tehetséggondozó Program játszik szerepet, amit én koordinálok pár éve az iskolában. Ez kifejezetten olyan hátrányos helyzetű gyermekeknek íródott, akik jó képességűek. Évfolyamonként hat osztályunk van, ebből az egyik az AJTP osztály, amely teljesen szerves része lett az iskolának. Ott is 80 százalék fölötti a továbbtanulás. Ezeknek a gyerekeknek jó része biztosan nem menne egyetemre, ha nem karolnák fel őket a középiskolában.

- Amit Önök tesznek, a pedagógusok. Mit gondol, miért Önnek szavazták meg az év tanára díjat?

- Ezt én nem személyes elismerésemnek tekintem. Azt gondolom, sokan kaphattuk volna ezt a díjat innét a Bessenyeiből is. Hogy miért pont én kaptam? Talán azért, mert sokat adok arra, hogy nagyon jól működő kapcsolatom legyen a gyerekekkel, a szülőkkel és a kollégáimmal is. Nevelési igazgatóhelyettes vagyok, ami azt jelenti, hogy a gyerekekkel közvetlen kapcsolatban nekem kell lennem. Édes tehernek tekintem.

- A gyerekek szavaztak?

- Bárki szavazhatott a Facebookon és a Középsuli honlapján - szülők, gyerekek, kollégák, bárki. De nyilván főleg a gyerekek tették, ők vannak ott inkább a neten.

- Ezek a gyerekek mennyiben mások, mint Önök voltak? Ön mikor volt középiskolás?

- A nyolcvanas évek második felében. A mostani gyerekek bizonyos tekintetben ugyanolyanok, mint mi voltunk. Az, hogy valaki tini, és végigmegy ennek a stációin, szerintem nem változott. Inkább előretolódott időben és felgyorsultak a folyamatok. Nem olyan mélységben élnek meg dolgokat ezek a mai gyerekek, mint annak idején mi - de lehet, hogy akkor rólunk is ugyanezt gondolták az idősebbek. Amilyen gyors a világ körülöttük, ők maguk is olyan gyorsan szeretnének sok mindenen átlendülni. De még azt sem mondanám, hogy ez mindenkire jellemző. Olyan sokfélék a gyerekek, és ez így van jól. Nyilván mindig olyanok a tinédzserek, amilyen a világ körülöttük. Nekünk meg meg kell őriznünk őket ilyen sokfélének. Sokat változnak a középiskolában, felnőnek a kezeink alatt. Ha a kezembe akad egy kilencedikes kép és összevetem a végzős tablóval, látom, mennyire mások és visszagondolok rá, mennyi mindenen vannak túl négy év alatt.

- Nehezen engedi el a végzősöket?

- Nagyon. Mindig ez a legnehezebb. Ezt nem szeretem. Nem is szívesen megyek az érettségi bankettekre, mert engem ez lelkileg megvisel. Viszont nagyon sokukkal később is megmarad a viszony. A Facebooknak a rengeteg hátránya mellett nagyon nagy előnye, hogy nyomon követhetjük a sorsukat később is. Meg szívesen jönnek vissza. Főleg mikor elsőévesek az egyetemen, az első a vizsgaidőszak végeztével nagyon szeretnek belátogatni, kicsit ezt az iskolaszagot újra beszívni és mesélni. Jó látni őket, mennyit fejlődnek.

- Mesélne az eredményekről?

- Az iskola hivatalos oldalára a Facebookon mindig feltesszük az aktuális versenyeredményeket - millió és millió van. Egy kivételével minden osztályunk tagozatos, tehát valamiben speciális. Angol, német, humán, reál, matematika. Mindegyik osztály a maga nemében nagy messzeségekbe ér el. Akárcsak a sportolóink. Most például egy végzősünk lett a diákolimpián tornából egyéniben a bajnok. Európa-bajnok karatésunk van, díjugratóink. Nagyon jók a lány focistáink vagy a lány tornászaink is. Pedig nem vagyunk egy tesi tagozatos iskola. Nem is tudnám megmondani így fejből, mennyi középfokú és felsőfokú nyelvvizsgájuk van a gyerekeknek. Sokuknak nem is egy nyelvből. OKTV-ken is rendre nagyon eredményesek vagyunk, magyarból például tavaly 16. helyezést ért el egy 11.-es fiú.

Rengeteg-rengeteg féle versenyre visszük őket. Akár tanulmányi, akár sport, akár művészeti kategóriákat nézünk, mindenütt sok a siker. Természettudományok területén nemzetközi sikereink is vannak, tanítványaink már a középiskolás évek alatt bekapcsolódnak különféle kutatásokba a Debreceni Egyetemen főleg, kutatásaik eredményéről pedig akár angol nyelven is előadnak. Azt tartom nagynak ebben az iskolában, hogy a gyerekek meg tudnak maradni annak, akik, azon a területen fejlődhetnek tovább, amelyiken szeretnének és ez az érdemjegyeikben is, emelt és középszintű érettségin elért eredményeikben is megmutatkozik.

- Az a hír járja, hogy nem ad fel házi feladatot a hétvégére vagy szünetre. Mit javasol a diákoknak, mit csinálják lecke helyett ilyenkor?

- Olvassanak, sétáljanak, pihenjenek. Vagy filmet szoktam ajánlani hétvégére, hogy mit nézzenek meg, aztán megdiskuráljuk a látottakat. De egyszer azt adtam házinak, hogy kötelezően legyenek két-három órát a családjukkal és tegyék el a telefonjaikat. Egyszer egy nyílt órán, amikor emberi kapcsolatokról, boldogságról volt szó, az volt a feladat, hogy mindenki hívja fel a szünetben az anyukáját és az apukáját és mondja meg nekik, hogy szereti őket. Ahogy vége lett az órának, még azt sem bánták, hogy ott ülnek a teremben a vendégek, a nyolcadikosok meg azok szülei - mindenki fogta a mobilját és felhívta a szüleit. Nagyon jó volt. Nagyon „szerencsés” szak az angol, nyelvórán annyi mindenre van lehetőség, annyi mindenről lehet beszélgetni a gyerekekkel.

Beszélgettünk még egyéni módszerekről, arról, hogy Csörszné Tar Enikő nem szívesen osztályoz. Nem tudja az ötös skálába besorolni a gyerekeket, inkább egyfajta kredirtrendszert dolgozott ki az értékeléshez, hogy stresszmentesebbek legyenek a mindennapok, ne frusztrálja a gyereket, ha esetleg rossz jegy csúszik be. Az év végi jegy aztán a pontokból tevődik össze. Szó esett arról, hogy úgy tanítja az angolt, hogy az a mindennapokban jól használható legyen. Megtanítja például, hogyan kell önéletrajzot írni vagy egy állásinterjún mit kell csinálni. A tanárnő azt mondja, a kommunikációközpontúság híve. Nem tanít külön nyelvtani szabályokat, mélyen hiszi, hogy ha a gyerek jön rá a szabályszerűségekre magától, akkor az egy életre szól. Ha úgy kezdené az órát, hogy „Ma a befejezett igeidőt fogjuk tanulni…”, akkor abban a pillanatban elvesztené a gyerekeket.

Az interjú végén az év tanára címen már csöppet sem csodálkozom.